2016/10/25

Family Guy-humor vs. vadnyugat | Seth MacFarlane - Hogyan rohanj a vesztedbe

Seth MacFarlane – Hogyan rohanj a vesztedbe
[A Million Ways to Die in the West]

Viszonylag ritkán csinálok olyat, hogy először nézem meg a filmet, majd csak utána olvasom el a könyvet, de jelen esetben ez történt. Hogy miért, arról lehetne elmélkedni, de voltaképp roppant egyszerű a válasz: mert a regény teljes mértékben a film forgatókönyvére épült. És ez abszolút érződik is, amit aztán mindenki eldönthet, hogy jó-e vagy rossz.

Számomra picit túl sok volt. (A film is, de most a könyvről van szó.) Túl forgatókönyves. És bár a filmet már régebben láttam, és a regény elolvasása előtt viszonylag kevés részletet tudtam belőle felidézni, mégis ahogy elkezdtem olvasni, egy az egyben visszajött a film. A filmbeli karaktereket láttam, az ő hangjukat hallottam, a film atmoszférájában éreztem magam.



Na de túllépve mindezen, mégis azt kell mondanom, hogy igen gyorsan olvastatta magát Seth MacFarlane könyve, ami persze nem nehéz, tekintve, hogy eleve nem hosszú és nem is egy fajsúlyos darab, de azért ez nem egy rossz jel, na. A hamisítatlan MacFarlane humort töményen kapjuk az arcunkba, és aki vevő erre (értsd: szereti a Family Guyt), és szereti az elvetemült és gyakran egyenesen gusztustalan humort, annak nem fog csalódást okozni a könyv ilyen téren. Én sokszor felnevettem felröhögtem, de nekem mondjuk eleve elég beteg humorérzékem van, úgyhogy ez nem feltétlenül objektív mérce.

Na tehát, ha valaki még nem találkozott volna vele, akkor röviden felvázolom, hogy mi is tulajdonképpen a Hogyan rohanj a vesztedbe. A sztori a vadnyugaton játszódik, főszerepben Albert Starkkal, aki egy végtelenül cinikus, ám értelmes, de roppant gyáva, és meglehetősen béna figura a sok ostoba bunkó között, és akinek alapvetően egyetlen vágya van: életben maradni. Majd ez a későbbiekben kiegészül azzal, hogy visszaszerezni volt barátnőjét, Louise-t, aki a helyi bajszoda ügyeletes ficsúrjáért dobta Albertet. A vadnyugat pedig veszélyes egy hely, nap mint nap tömegesen hullanak az emberek, méghozzá hülyébbnél hülyébb halálnemeknek köszönhetően, amelyet MacFarlane szemléletesen megoszt az olvasóval. A könyvben tehát Albert kalandjait kísérhetjük figyelemmel, akihez aztán váratlanul csatlakozik egy új barát, Anna, akiről annyit tud, hogy nagyon szeret titkolózni, viszont férfiakat jócskán megszégyenítő módon bánik a fegyverrel, és bárkit az asztal alá iszik.


Maga a sztori tehát nem egy többszörösen összetett, komplex, elvont dolog, nem is ebben kell keresni a báját. A regény stílusa, az atmoszféra, és természetesen mindenek előtt a poénok azok, amelyek elérhetik, hogy megszeressük a könyvet. Vagy összejön, vagy nem, azt gondolom, itt elég lutri a dolog. Ha azonban elolvassuk az első öt oldalt, akkor nagyjából leszűrhetjük, hogy mi vár ránk a későbbiekben, és el lehet dönteni, hogy kell-e ez nekünk, vagy sem. Mindenesetre számomra nem jött rosszkor, és elalvás előtti kikapcsolódásként teljes mértékben helyt állt.


„Tudod, milyen az, amikor már egy ideje kapcsolatban vagy valakivel, és annyira otthonosan érzed magad benne, hogy még az sem számít, ha a másik lát téged vécézni? Hát itt pont fordítva volt, mert a mi kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy vért fostunk egymás előtt. És ez összeköti az embereket.”


3.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése