Jane Harper – Aszály
[The Dry]
A regény egyik erőssége a magával ragadó hangulata,
ugyanis egy ausztrál kisvárosba kalauzol el minket, ahol tombol a forróság és a
szárazság – slussz poén, hogy én szintén akkor olvastam a könyvet, amikor
hasonló időjárás volt nálunk is. Harper olyan szemléletesen írja le a
körülményeket, hogy komolyan mondom, én is még forróbbnak és szárazabbnak
éreztem az időt, mint amilyen valójában. Tanulság: ne a legnagyobb kánikulában
olvassátok a könyvet. Vagy pont, hogy igen - attól függ, ki mit preferál, én a magam részéről úgy tűnik, kissé mazochista vagyok.
Szóval egészen extrém körülmények között járunk, a
helyzetet pedig egy brutális gyilkosság súlyosbítja. A helyi farmerek egyik
legismertebbike ugyanis úgy néz ki, hogy végzett majdnem az egész családjával,
majd véget vetett saját életének is. A szövetségi rendőr, Aaron Falk így hát
visszatér a temetésre szülővárosába, ahol egy húsz évvel ezelőtti tragédiából
kifolyólag enyhén szólva sem látják szívesen. A dolgok így hát cseppet sem
egyszerűen alakulnak számára, onnantól kezdve pedig, hogy besegít a helyi
rendőrségnek a nyomozásban, mondhatni meg is pecsételte a sorsát.
A könyv tehát valóban ismét egy krimi, de rém
izgalmasan van felépítve. Egyszerre két különböző haláleset ügyében is
nyomozunk, mindemellett pedig Falk, a farmerközösség, illetve a kisváros életét
is szép lassan megismerjük. A stílus gördülékenysége miatt igazán olvastatja
magát a könyv, én nagyon szerettem belemerülni ebbe a perzselő forróságba, és
együtt nyomozni a múltban és a jelenben egyaránt. Falk egy szimpatikus főhős.
Összességében tehát egy remek választás az Aszály a
klasszikus nyomozós krimik kedvelőinek, amelyet az erős hangulata emel ki a
sorból. Ami azonban számomra nem annyira tetszett, az az, hogy azt érzem a
szerzőn, hogy valami annyira ütőset akart alkotni, hogy nem igazán vette
figyelembe a dolog pszichológiai oldalát. Egy jó krimi avagy thriller attól
lesz igazán zseniális – szerintem persze -, hogy izgalmas, fenntartja a
feszültséget, és nagyot üt, de
mindeközben megmarad a realitás talaján, a szereplők a saját karakterük
jellegzetességeit megtartják. Ha túlságosan erőltetett módon akarunk valami hú
de ütőset alkotni, akkor az hiteltelenné válhat. Értem én, hogy izgi, meg
miegymás, de érdemes ezt figyelembe venni. Ezzel kapcsolatban egyébként a
regény során nem is volt problémám, a végkifejletnél éreztem csak úgy, hogy
bizonyos szereplők viselkedését és/vagy motivációját nem feltétlenül érzem
pszichológiailag alátámasztottnak. Na de persze nem vagyok szakértő, ezek
pusztán a személyes benyomásaim. Mindez azonban azt hiszem, hogy eltörpül a
pozitívumok mellett, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez így nagyon rendben van
egy első könyves szerzőtől. Szép bemutatkozás, várom a következőt!
„Túl sok elveszett lehetőség volt itt ahhoz, hogy az ábránd megvalósulhatott volna.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése