Apokaliptikus disztópia, természeti katasztrófa, klímamigráció,
elsivatagosodás. Nyersen, tömören, közérthetően. Valahogy így jellemezném Maja
Lunde norvég író klímakvartettjének második darabját, amely önálló kötetként is
abszolút megállja a helyét. Gondolatébresztésből (és nyomasztásból) csillagos
ötös.
Szubjektív ajánló Maja Lunde irodalmi köntösbe csomagolt végső figyelmeztetésnek is felfogható regényéről.
Fene tudja, miért szeretek ennyire
„világvége sztorikat” olvasni, hiszen mindig meglehetősen nyomasztóak,
ugyanakkor egy jó apokaliptikus történet emellett rendkívül sok értékes
gondolatot is közvetít, és nem utolsó sorban egyfajta figyelmeztetésként is
felfogható. Maja Lunde Kékségében pedig épp az a legijesztőbb, hogy a benne
felvázolt világ majdhogynem karnyújtásnyira van tőlünk.
Az egyszerre két idősíkon – a jelenben és az egyáltalán nem távoli jövőben – játszódó történet élesen elkülönül egymástól. Míg a jelen (2017) szála egy idős asszony, Signe világába nyújt bepillantást, addig a jövő (2041) vonala egy a fiatal apuka, David és kislánya, Lou menekülését kíséri figyelemmel.
Bár a történetből nem túl sokat
tudunk meg arról, hogy Lunde szerint milyen is a világ 2041-ben, elég könnyen
kikövetkeztethető: az ember kizsákmányolta a környezetét, lassan mindent felélt
maga körül, nem tartotta tiszteletben a természetet, amelynek köszönhetően egyre brutálisabb szárazságok sújtják
Európát (is), a víz egyre ritkább és egyre nagyobb kincsnek számít, az
egykori termőföldek pedig kezdenek elsivatagosodni.
GYAKORLATILAG ÉLHETETLENNÉ VÁLIK A VILÁG JÓKORA RÉSZE, SOKAN MEGINDULNAK ÉSZAK FELÉ, HOGY ÉLETBEN MARADJANAK.
A szerző, Maja Lunde. (fotó: Line Møller/vg.no)
Egy, a szárazság miatti tűzeset
következtében szétszakadt család két tagja (David és Lou) egy menekülttáborban
kötnek ki, és az a remény tartja őket életben, hogy egyszer talán újra
egyesülhet a család. Ám a víz és az élelem napról napra fogy.
Visszaugorva az időben 24 évet, Signe, az idős környezetvédelmi aktivista szélmalomharcába csöppenünk, aki kétségbeesetten próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy a természet kizsákmányolása beláthatatlan következményekkel jár, a figyelmeztető jelek pedig már bőven átlépték a küszöböt. Signe történetében sok a visszaemlékezés, amely röpke, de viszonylag átfogó képet ad arról, hogy miként változott a világ az asszony gyermekkora óta, és hogyan alakult a nő élete. Ez a szál lassabban csordogál – szó szerint és képletesen is –, mint a jövőben játszódó cselekmény, a két idősík váltakozása pedig egy viszonylag harmonikus egységet alkot.
Az tehát kétségtelen, hogy Maja
Lunde egy nagyon eredeti, érdekes, újszerű és legfőképp: fontos regényt írt.
A TÉMAVÁLASZTÁS, KONCEPCIÓ RENDKÍVÜL ÜTŐS, A TÖRTÉNET OLVASMÁNYOS, A STÍLUS GÖRDÜLÉKENY, A SZÖVEG KÖZÉRTHETŐ.
Az, hogy kedvencemmé mégsem vált a
könyv, egyrészről abból fakad, hogy néhol picit vontatottnak éreztem,
másrészről pedig valahogy hiányérzetem maradt. Megérintett a történet, de nem
annyira mélyen, nem annyira zsigerileg, mint amit vártam volna tőle. Megviselt,
de mérsékelten, pedig arra számítottam, hogy majd igazán „földhöz vág”.
Kétségtelen azonban, hogy a Kékség eszméletlenül gondolatébresztő - már csak ezért is érdemes elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése