2022 mérföldkö(ny)vei: az év abszolút kedvenc olvasmányai & egy kis személyes(ebb) évzáró összegzés

Mindig érdekes kettősséget érzek, amikor az évösszegző bejegyzéseket írom (immáron 7. éve). Bár, gondolom, nem vagyok ezzel egyedül: mintha egyszerre tartana indokolatlanul hosszú ideje az év - hogy történhetett ennyi minden mindössze egyetlen év alatt?! -, és közben mintha kis túlzással hármat pislogtam volna, és már el is telt. Közhelyes vagy sem (szerintem nem), de év végén nálam (is) elkerülhetetlen a visszatekintés, könyves és kevésbé könyves szempontból is. A visszatekintés pedig egyet jelent a lelassulással, a dolgok számbavételével, átgondolásával. A visszanézés egyúttal magában hordozza az előretekintést is, hiszen (számomra) a múltbeli történések, érzések, tapasztalatok értelmezése segít abban, hogy újrakalibráljam az én saját, belső iránytűmet.

Szóval, következzen hetedik alkalommal a szokásos év végi, elsősorban - de nem kizárólag - könyves szempontú évösszegző vissza- és előretekintés. Természetesen az év legkedvesebb olvasmányaival a fókuszban.

Az első és az utolsó

Az idei év legelső olvasmánya rögtön egy erős választásnak bizonyult: óriási pozitív meglepetést okozott Budai Lotti Rizsporos hétköznapok-sorozatának harmadik kötete, amely a női szexualitás történetét tárgyalja, számtalan színes fotóval, illusztrációval megpakolva, közérthetően és izgalmasan tálalva. Ez is egy olyan kötet, amit jó szívvel ajánlok bárkinek és mindenkinek. Ilyenkor mindig kiemelem, hogy férfiaknak is - SŐT!

2022 utolsó befejezett olvasmánya a saját magamnak adott karácsonyi ajándékom, A csütörtöki nyomozóklub rejtélyei-trilógia díszdobozos kiadásának első kötete, A csütörtöki nyomozóklub volt. És meg kell mondjam: amilyen jól alakult az évindítás könyves szempontból, pont ilyen jól is zárult. Mindenképp hozok egy részletesebb értékelést is a regényről (illetőleg a sorozatról), azt azonban már elöljáróban elmondom, hogy határozottan nem okozott csalódást a történet. Mi több: azt is mondhatnám, hogy egyenesen imádtam, csodásan megtámogatta az ünnepi időszak kikapcsolódását.

Mérföldkö(ny)veim az évből, avagy 7 meghatározó olvasmányélményem 2022-ben (meg 6 ráadás)

Idén hét olyan olvasmányom volt, ami egyértelműen kiemelkedett számomra különböző okokból. Ez természetesen egy teljes mértékben szubjektív lista, az egyetlen dolog pedig, ami közös a listára került olvasmányokban, az az, hogy valamiért nagyon tudtam kapcsolódni ezekhez a történetekhez, az általuk közvetített érzésekhez, hangulatokhoz.

A könyv, amit majdnem utáltam, de végül imádtam

Eleanor Catton: A próba

Kezdjük is rögtön egy meglehetősen megosztó regénnyel. Eleanor Catton az első oldaltól az utolsó sorig az öncélúság határán egyensúlyozott A próbában, időnként iszonyatosan megközelítve azt, azonban számomra még pont nem lépte át – és éppen emiatt, magamat is meglepve, elképesztően imádtam a könyvét. Sőt: IMÁDTAM, így nagybetűkkel. Ugyanakkor az irodalom egy szubjektív műfaj, és teljesen elképzelhetően tartom, hogy sokan meg a lehető legmesszebbre hajítanák el a regényt.

Kétségtelen, hogy Eleanor Catton stílusa finoman szólva is meglehetősen sajátságos, amitől egyaránt lehet falra mászni, vagy indokolatlanul lelkesedni. Igen, kissé maníros, némileg talán mesterkélt, és helyenként én is úgy éreztem, hogy elvontabbnak akar tűnni, mint ami valójában, ám alapvetően mégis hitelesnek éreztem, szerettem benne lenni nem csupán a történetben, hanem a történet elmesélésének módjában is, ha ennek van így egyáltalán értelme.

Ugyanakkor kissé csalóka és félrevezető lehet a fülszöveg, ami alapján egy Szép sötét Vanessám típusú, tanár-diák viszonyt bemutató, cselekménydús történetet várhat az olvasó. Mert ugyan valóban ez adja a történet keretét, de valójában mégsem erről szól a regény. Az egyszerre két különböző szálon futó cselekmény – amely egy ponton összefonódik – egy színművészeti intézet növendékének életét, valamint egy leánygimnázium diákjainak életét helyezi középpontjába, és kifejezetten érdekes narratívával dolgozik, azáltal, hogy behozza a képbe A szaxofontanárnő karakterét. A tényleges cselekmény háttérbe húzódik, a hangsúly a hangulaton, az érzelmeken, a benyomásokon van, amely egy kifejezetten egyedi, kissé álomszerű atmoszférát teremt.

A könyv, amiben megtaláltam a lelkem egy darabját

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

A(z egyik) legnehezebb számomra azokról a könyvekről írni, amelyekben megtaláltam önmagam. De legalább is a lelkem egy darabkáját. A Papírpalota is egy ilyen történet: váratlanul magával ragadott, jól megrágott, még mélyebbre vitt, aztán kiköpött - hogy ezzel a szép hasonlattal éljek. És mindez mennyire jó volt!

Számomra mindazt adta, amitől az irodalom igazán utánozhatatlan és - cseppet sem túlzás, ha azt mondom - életbevágóan fontos. Elmerülést egy ismeretlen, mégis fájóan ismerős világban. Felismerést és magamra találást. Elmélyülést. Kikapcsolást. Helyeket, ahol nem vagyok - és mégis vagyok. Reményt, hitet, erőt. Elfogadást, megbékélést. Leginkább pedig: érzelmeket, sokat. Végül pedig megkockáztatva, hogy hülyén hangzik, azt mondom, hogy ez a történet elmélyít. Rám legalábbis így hatott.

A történet főszereplője az 50 éves Elle, akinek látszólag mindene megvan, ami papírforma szerint kötelező kelléke a boldogságnak: harmonikus házasság, három gyerek, anyagi stabilitás, vízparti családi nyaraló, barátok. De mi húzódik a felszín mögött? Hogyan befolyásolja egy ember életét a múlt, a transzgenerációs minták öröklődése, a gyermekkori tapasztalatok? Hol húzódik a határ barátság és szerelem között? Elle útelágazáshoz érkezik az életében - de vajon létezik-e jó (vagy rossz) döntés? A regény fülszövege tűpontosan fogalmazza meg a történet esszenciáját: „(...) egyszerre gyengéd és pusztító mű, amely hitelesen ábrázolja a vágyak és a méltóság közti feszültséget”.

Nálam kérdés nélkül az év egyik kedvence. De még talán azt is megkockáztatom, hogy életem mérföldkö(ny)vei között is helye van.

A könyvsorozat, ami tele van elképesztően fantáziadús és indokolatlanul jópofa génmódosított állatokkal, miközben egy szanaszét nyomasztó világvége-sztori

Margaret Atwood: Maddaddam-trilógia

Nagy kaland és elképesztő utazás - ez jutott eszembe Atwood Maddaddam-trilógiájának összesen mintegy 1800 oldalának elolvasása után. Nem kis falat, ugyanakkor mégis, amolyan „hálás” történet ez (még ha hülyén is hangzik), ami - szerintem - viszonylag könnyen adja magát, közben pedig sokat ad.

Egy izgalmas és ijesztő, kopárságában sokszínű, nyomasztó, ugyanakkor rendkívül fantáziadús, posztapokaliptikus világba csöppentem, ahol a civilizáció jó része elpusztult, teljes mértékben felborult a világrend, a természet (és a génmódosított állat- és növényvilág) pedig elkezdte visszafoglalni a bolygót. Na, de nem halt ám ki teljesen az emberiség…

Be kell valljam, tartottam a trilógiától, attól, hogy „túl nagy falat” lesz számomra, ám végül nagyon kellemes meglepetést okozott, amit a legjobb szívvel ajánlok bárkinek. Ha másért nem, már csak azért, mert elképesztően jópofa génmódosított állatokkal van teletűzdelve, például óriási, intelligens malacokkal - gömböcökkel -, vagy épp sampon reklámokat is megszégyenítő, színes hajzuhatagokkal rendelkező birkákkal. Hát létezik ennél nyomósabb érv?

A könyv, aminek beszippant az elképesztő atmoszférája, miközben kicsit megtapossa a szívedet is

Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete

Az eltűnt fák szigete nemes egyszerűséggel levett a lábamról. Tényleg. Fantasztikus érzés, amikor időnként találkozom egy-egy olyan olvasmánnyal, ami igazán kapcsolódik a lelkemmel, amikor a zsigereimben érzem, hogy pontosan erre van szükségem az adott pillanatban, helyzetben. Az eltűnt fák szigete ennek a kapcsolódásnak az élményét adta meg nekem, ami teljes mértékben rezonált a lelkemmel.

Az elképesztő hangulatú regényben Ciprus sötét, kegyetlen múltja, valamint egy tiltott szerelem története fonódik egybe, méghozzá anélkül, hogy mindez bármilyen mértékben is csöpögőssé, vagy elcsépeltté válna. A hangsúly azonban elsősorban a generációkon átívelő örökségeken, traumákon van: múlt és jelen, hihetetlen magasságok és elképesztő mélységek egészítik ki egymást. Keserédes, ugyanakkor csodálatos regény, amelyben mindezeken túl azt is különösen szerettem, hogy óriási szerep jut az állat- és növényvilágnak is. Sőt: az (egyik) elbeszélőnk egyenesen egy - nem mindennapi - fügefa. Fantasztikus, imádtam.

A könyv, amitől újragondolod a dolgaidat

Dr. Máté Gábor: A test lázadása

A nagy örömömre egyre nagyobb ismertségnek és népszerűségnek örvendő Máté Gábor kötete minden bizonnyal a valaha volt legfontosabb olvasmányaim egyike. Nem egy könnyű könyv, semmilyen értelemben sem. Jó eséllyel szíven üt, és fájdalmas, ugyanakkor igen fontos felismeréseket hoz. Nálam legalábbis így volt - de még mennyire, te jó ég. Sokáig kerülgettem, éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet, és elkerülhetetlen – ám kétségtelenül szükséges – szembesülések várnak rám. És láss csodát: így is lett.

Máté Gábor számtalan esettanulmányon és kutatáson keresztül mutatja be, hogy mennyire elválaszthatatlan részét képezik érzéseink a fizikai jóllétünknek. Hogyan függ össze a betegségekkel, testérzeteinkkel az, hogy mennyire tudjuk kifejezni érzéseinket, különösképpen haragunkat? Egyáltalán: hogyan lehet egészségesen megélni a dühöt, és miért (lenne) elképesztően lényeges odafigyelni erre? Milyen összefüggés van az elfojtás és az egészségi állapotunk között? Miért elengedhetetlenül fontos, hogy – utalva egy másik nagy kedvencem, Yalom Amikor Nietzsche sírt c. regényére – valóban „azzá legyünk, akik valójában vagyunk”? Hogyan örököljük meg kéretlenül is felmenőink „csomagjait”? Na meg persze: mi is valójában a stressz? Lehet, hogy legfőbb ideje újraírni, amit eddig gondoltunk róla?

A könyv, ami maga a mediterrán hangulatú báj - háborús-katonás környezetben

John Hersey: Harangot Adanónak

Szeretem a váratlanul jó találatokat.  Ilyen volt a Harangot Adanónak is, ez a 300 forintos szerzemény, amit még egy könyvszekéren szúrtam ki év elején. Nem olvastam még John Herseytől, nem hallottam korábban a könyvről, azt meg pláne nem tudtam, hogy 1945-ben még Pulitzer-díjat is nyert. A borító szokatlan, mediterrán hangulata miatt vettem kézbe, és az izgalmas fülszöveg miatt jött velem – hogy aztán pontosan azt az élményt nyújtsa, amit ezek alapján vártam, reméltem, és ami miatt végül az év egyik kedvence is lett.

Pedig ha valami, hát a háborús-katonás történetek igen távol állnak tőlem, na de Hersey regényében úgy kap a téma központi szerepet, hogy közben mégis inkább csak keretezi azt, alapvetően az emberi jellemek ábrázolásától válik izgalmassá, szórakoztatóvá, és amolyan keserédes módon szerethetővé. És számomra letehetetlenné is, arra ugyanis végképp nem számítottam, hogy ennyire beszippant majd az évtizedes fasiszta uralom alól frissen szabadult szicíliai kisváros, Adano és lakóinak története.

A ’43-ban játszódó történet középpontjában Joppolo őrnagy áll, akit az amerikai csapatok partraszállása után a városka irányításával bíznak meg. Joppolo egy rendkívül szimpatikus figura, akinek hamar fontossá válik Adano és lakosainak sorsa, így igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy egy újfajta rendet alakítson ki, és „demokráciára tanítsa” a helyieket. Ennek során valódi emberi sorsokat ismerünk meg, számtalan szórakoztató, humoros, néha szívszorító, keserédes, de mindig reményteli történeten keresztül, miközben Joppolo igyekszik a városka számára még az ételnél is fontosabb, a fasiszták által ellopott, és a helyiek számára elképesztő jelentőséggel bíró harang helyére egy újat szerezni.

A könyv mindenkinek, de leginkább minden irodalomszerető, útkereső harmincas nőnek

Lily King: Írók és szerelmek

Lily King regénye derült égből villámcsapásként jött, hogy aztán az egyike legyen az év leginkább meghatározó olvasmányainak. Tényleg nem gondoltam, hogy ennyire fogom szeretni, hogy valamiért ennyire tudok kapcsolódni a történethez, a szereplőkhöz, az egész atmoszférához - de meg kell mondjam, levett a lábamról a könyv.

De mit is tud valójában az Írók és szerelmek, amitől ennyire szerettem? Lily Kingnek kétségtelenül nagyon jellegzetes stílusa van, ami mondjuk épp a jellegzetessége okán elég megosztó lehet. Nálam rettentően betalált ez a kissé nyers, látszólag (!) távolságtartó (de valójában szerintem nagyon is sebezhetőségről árulkodó) elbeszélői hangnem: az első oldalaktól megfogott, és meg is tartott az utolsó soráig. Szanaszét szamárfüleztem az egész könyvet, és ezt tényleg csak azokkal a könyvekkel csinálom, amelyekben sok olyan gondolatot találok, amit magammal vinnék, vagy ami valamiért nagyon pontosan fogalmaz meg számomra fontos érzéseket, helyzeteket.

A cselekmény maga egyébként nem lenne annyira érdekes (számomra), ha nem lenne ilyen lehengerlő stílusban megírva, tele tűpontos meglátásokkal, izgalmas és nagyon is esendő karakterekkel, érzékenységgel, sebezhetőséggel, félelmekkel, helyenként némi fanyar humorral és szofisztikált iróniával. A történet ugyanis a következő: adott egy harmincegy éves nő, Casey, aki nem találja a helyét az életében, hosszú évek óta írja a regényét, mindeközben pedig édesanyja elvesztése után a gyásszal küzd. Nem csak a helyét nem találja, hanem úgy igazán önmagát sem, a magány és a kilátástalanság pedig egyre mélyebbre temeti. Azonban amikor Casey életébe betoppan két nagyon különböző férfi, a nő nem csak a férfiak közötti választás dilemmájával szembesül, hanem azzal is, hogy saját életéért egyedül ő felelős, és döntenie kell arról, hogy vállalja-e ezt a felelősséget, mit kezd az életével, vállalja-e a sebezhetőséget, önmaga felfedezését.

A regény lehetne akár egy könnyed kis romantikus limonádé is a cselekménye alapján, DE határozottan nem az. Számomra sokkal inkább szól az útkeresésről, és arról, hogy miként sérülünk és gyógyulunk a különböző (nem csak pár)kapcsolatainkban. Ahogy már mondtam: levett a lábamról.

További olvasmányok, amelyek sokat adtak, megragadtak, vagy egyéb ok miatt ide kívánkoznak

A fentieken túl még megemlékeznék röviden néhány olyan idei olvasmányomról, amelyek ugyan nem lettek kifejezett kedvenceim, ám valamiért mégis kiemelkedtek, sokat adtak, különösen elgondolkoztattak, vagy olyan egyéb módon hatottak rám, ami miatt a listám átolvasása során megállásra késztettek.

Nagyon „szigorú” vagyok azzal kapcsolatban, hogy melyik könyveket válogatom be az abszolút kedvencek közé - éppen ezért előre nem is határozom el, hogy 3/5/10/15 kedvencet választok ki, hanem fordítva történik a dolog: végigfutom az évben elolvasott könyveim listáját, és megjelölöm azokat, amelyek azonnal „kiugranak”. Aztán megyek még egy kört, és megjelölöm azokat is, amelyek valamiért szintén sokat jelentettek számomra, és igazságtalannak érezném, ha nem emlékeznék meg róluk - de azért mégsem ugyanazon a szinten adtak valamit, mint a fenti lista könyvei. 

Ilyen volt például a Libertine Könyvkiadó gondozásában megjelent regény, A könyvlista, ami tulajdonképpen egy kifejezetten bájos, kissé keserédes módon léleksimogató óda a könyvekhez. Egy kis otthonos kuckó mindazok számára, akiknek az olvasás több, mint hétköznapi tevékenység: egyfajta hazatalálás. Ugyanakkor itt a helye a valójában közel sem tökéletes novellaválogatásnak, a 12 új Miss Marple-sztorinak is, ami annak ellenére, hogy változó színvonalú Miss Marple történet-újragondolások válogatott füzére, mégiscsak kellemesen puhán megágyazott a - tényleg utánozhatatlan - Agatha Christie hangulatnak. Tipikus esete annak, amikor tudom, hogy vannak benne hibák, és a novellák egy része tökéletesen jellegtelen, unalmas, vagy éppenséggel Miss Marple karakterétől idegen, mégis, mindezek ellenére is kifejezetten szerettem elmerülni a kötetben, hiszen egy valamit nem kétlek: a könyv összes szerzőjének tisztelgése ez az örökké csodálatos és utánozhatatlanul zseniális Agatha Christie előtt.

Na, és persze Christie Tate önéletrajzi írásáról, A csoportról se feledkezzünk meg, amivel kellően megszenvedtem. Nem a nyelvezete vagy a stílusa miatt, egyszerűen azért, mert nagyon intenzív élmény, beránt a mélybe. Ott voltam szorosan Christie Tate mellett, amikor újra és újra összeomlott, amikor kilátástalannak érezte az életét, amikor igyekezett felülírni a mintáit, majd visszaesett, amikor a haját tépve zokogott, amikor magával rántotta a magány, és amikor elképesztő őszinteséggel papírra vetette mindezt. És ha már csoport téma, térjünk is rá a zseniális Linn Skåberre, akinek az írásait már többször bevetettem irodalomterápiás csoporton. Tavaly olvastam a felnőtteket, illetve kamaszokat középpontjába állító köteteit, idén pedig a nemrégiben megjelent időskori monológok kerültek terítékre, azaz A szél most a legigazabb című kötet. Ezúttal is tűpontos írások (és Lisa Aisatonak köszönhetően lenyűgöző illusztrációk) születtek, amelyek igazi érzelmi hullámvasútra ültetik a befogadót. Itt aztán nincs nevetés sírás nélkül - de nincs sírás se nevetés nélkül. 

A Kifizetve című önéletrajzi-szemléletformáló kötetben a szerző, az egykori prostituált Rachel Moran számba veszi saját fájdalmas tapasztalatait, emlékeit, traumáit, elképesztően pontosan mutatva be a prostitúciót, és azt, hogy milyen hatással van a közvetlenül és közvetve érintett egyének mellett magára a társadalmunkra, férfiakra és nőkre (!) egyaránt. Moran részletesen kitér arra, hogy miként alakítja a prostitúció világát egyebek mellett az erőszak kultúrája, a társadalmi egyenlőtlenség, a társadalmi és nemi szerepek, a gyermekkori traumatikus élmények, a fennálló jogrendszer működése, a politika, valamint a közvélekedés, mindeközben pedig egészen újfajta megvilágításba helyezi a prostitúció jelenségét. Végezetül pedig egy hazai szerzővel zárjuk a sort: Zelei Anna agrármérnök, nem csupán az erdők szakértője, hanem valódi szerelmese is, és ezt a lelkesedést bizony átragasztja az olvasóra is, aki kezébe veszi Az elveszett erdő című lenyűgöző kötetét. Fás-erdős tematika számomra mindig jöhet, azonban Zelei Anna könyvét nem csak a hozzám hasonló természetrajongóknak ajánlanám, hanem mindenkinek, ugyanis amellett, hogy csodás élmény elmerülni benne, rendkívül fontos dolgokról ír. Merthogy az erdők bizony mindannyiunk számára életbevágóan fontosak, Anna pedig azt is szemléletesen és közérthetően bemutatja, hogy miért. A kötetet élmény kézbe venni, rengeteg fantasztikus, színes fotóval van megpakolva, amelynek már csak az átlapozgatása is meglehetősen meditatív élmény.

A könyveken túl: egy kis személyes kibetekintés

Idén 30 éves lettem, ami még mindig rettentően fura számomra (gyerekként határozottan nem ilyennek képzeltem a harmincéveseket), mindenesetre szinte már közhelyes, hogy ez a bűvös szám mennyi mindent hozott magával. Igazán fontos dolgok történtek számomra ebben az évben, amely történések egy része kívülről láthatatlan, mert jó része „csak” (sok idézőjellel!) bennem zajlott. És tudom, hogy „nem illik” ilyet (meg mondatot éssel kezdeni sem, de a hülye szabályok arra vannak, hogy megszegjük őket, a hülye illemszabályok meg még inkább arra vannak), de én most leírom, hogy a ballépéseimmel, hibáimmal, meg a teljes kis csomagommal együtt büszke vagyok magamra, hogy sikerült megugranom néhány saját magam számára nagy jelentőséggel bíró mérföldkövet. Férjem és gyerekem ugyan idén sem lett, de ezeket mondjuk nem is bánom, nálam most másfajta mérföldkövek vannak a porondon.

Az egyik mérföldkő, ami azonban mindenképp a blogra kívánkozik - már csak azért is, mert a tavalyi évösszegzőben adtam erről először hírt -, hogy lediplomáztam a Pécsi Tudományegyetem biblioterápia képzésén, így hivatalosan irodalomterapeuta lettem! A diplomacsoportom megtartása után a munkahelyemen folytattam/folytatom az irodalomterápiás csoportvezetést, úgyhogy irodalomterápiás szempontból (is) meglehetősen intenzív volt számomra a 2022-es év. Bár jelenleg az összes létező (és nem létező) kapacitásom foglalt erősen túlterhelt, DE mindenképp tervezek még a főállásom keretein kívül is irodalomterápiás csoportot, szóval akit érdekel az ilyesmi, annak érdemes figyelni, és hozom majd a részleteket. Reklám vége.

Aktívabb a blogon sajnos idén sem lettem - viszont végre írtam egy bemutatkozást így több mint 6 év után! - , ellenben már nem (annyira) neheztelek magamra ezért: folyamatosan keresem, hogy miként, milyen tartalmakkal és intenzitással érzem magam komfortosan a digitális térben. Úgy tűnik, számomra ez egy folyamatosan alakuló dolog, így a jövőben sem ígérhetek mást, csak annyit, hogy továbbra is keresem magam ebben az egészben. A kisebb, meg a nagyobb egészben is.

A legfontosabb dolog, amit az irodalomterápia tanított nekem, az az, hogy nincs nagyobb kaland önmagam valódi megismerésénél. Mert, ahogy Fodor Ákos fogalmaz:

ÉRDEK-KAPCSOLAT

szükségem van rám

Így hát kívánok minden kedves rendszeres, illetve véletlenségből idetévedt olvasónak (lelki)békés és izgalmas „önfelfedezésekben” bővelkedő 2023-as évet.

Daniella