Vannak azok a könyvek, amelynek olvasásakor én magam is érzem, hogy – még ha nem is kifejezetten ezzel a céllal íródtak – mennyire zsigerileg az öngyógyításról szólnak. Amikor az első oldalak után még nem igazán tudjuk, hogy mi lesz ebből, vezet-e valahová, összeállnak-e a töredékek egy koherens, kerek egésszé, amelyek segítik a megértést, és még inkább: ha csak részben is, de valamiféle feloldozást adnak, közelebb visznek a feldolgozáshoz. Vagy megmaradnak öncélú, ám végső soron sehová sem vezető, ugyanazon köröket futó, ám előrébb nem vivő szövegtöredékeknek, amelyeknek mégis inkább egy személyes naplóban volna a helyük?
