Könyvértékelő: Marian Keyes - A legfényesebb csillag

Marian Keyes – A legfényesebb csillag

[The Brightest Star in the Sky]

Bármennyire is kiidegel ez a szó, de egyszerűen ez fejezi ki leginkább Marian Keyes könyvét: „nőcis”. Nem csajos, nem nőies, nem lányos, hanem nőcis. Eh.

A regény ötlete egyébként igazán szimpatikus és érdekes: egy dublini társasház különböző lakóinak különböző életébe kukkanthatunk bele. (Igen-igen, hasonlóan A bolhapalotához, mégis egészen máshogy.) Nem is akármilyen lakókról van szó: a maguk módján mindannyian vagy szerethetőek, vagy éppen irritálóak, mindegy is, a lényeg, hogy valamilyen érzést váltanak ki belőlünk. Nincs rosszabb az olyan karakternél, amely semlegességével nem vált ki semmiféle reakciót az olvasóból. Mindegyikük élete más-más irányba halad, mégis valahogy összefonódik.

Katie – számomra az egyik legkedvesebb szereplő, Jemima és természetesen Morgó mellett – igazi „Bridget Jones-karakter”, aki éppen a szerencsétlen tökéletlensége miatt válik szimpatikussá. A szerelmi élete katasztrófa, a családja pedig nem sajnálja ezt rendszeres időközönként az orra alá dörgölni. Jófejek, nem?
Egy emelettel lejjebb hárman osztoznak a lakáson: két tagbaszakadt, de kedves lengyel, valamint új lakótársuk, a tűzről pattant fiatal lány, Lydia, aki szereti magát nagyon keménynek mutatni, de természetesen a lelke mélyén… igen, a szokásos szöveg: a lelke mélyén ő is csak egy komplexusaival küszködő ijedt kislány, aki felvágott nyelvének álcája mögé rejti sebezhetőségét.
A már említett Jemima a tipikus bölcs öregasszony karakterét testesíti meg, aki kutyájával (akit úúúgy megdögönyöznék) él a ház első emeletén. Ám nem marad sokáig egyedül, ugyanis furcsa fia, Fionn, a kertész egy forgatás miatt ideiglenesen felköltözik hozzá Dublinba a vidéki falucskából. Fionn a maga elvarázsoltságával és hercegi megjelenésével még szimpatikus is lehetne – ha nem lenne rendkívül idegesítő. Érkezésével a ház több hölgylakóját is felkavarja, de nem biztos, hogy kizárólag pozitív értelemben…
Ne feledkezzünk meg a „kedvenc” párosomról sem, Matt és Maeve személyében. Na, ők mindannak a megtestesítői, amit én ki nem állhatok a párokban. Lényegében majdhogynem megszűnik saját személyiségük és ténylegesen megvalósítják a két test, egy lélek esetét. Hamar rájövünk azonban, hogy valami sokkal komolyabb húzódik a háttérben, és kapcsolatuk képtelen kilépni a múlt árnyékából. A helyzet pedig nem hogy javulni nem látszik, de mintha egy meredek lejtőn is elindult volna. De vajon hogy lehet ezt megállítani? Mi történt, amely két embert ennyire összetört?

És végül egy rejtélyes látogató, akinek érdekében áll alaposan szemmel tartani a Star Street 66 lakóit, mert fontos küldetése van. A siker pedig nem rajta múlik, hanem magukon a lakókon. Pontosan 61 napjuk van mindent megoldani.

A könyv egyébként jópofa a maga könnyed humorával, szellemes figuráival. Néhol egészen egyszerű módon szórakoztat, máskor súlyosabb témák kerülnek elő. Izgulunk, nevetünk, szomorkodunk, szörnyülködünk. Egészen komplex érzelmi skálát járhat be az olvasó – de összességében többnyire megmaradunk a felszínen.

Ugyanakkor annyira azért nem szövevényes és összetett a cselekmény, hogy feltétlenül indokoltnak érezzem azt több mint 830 oldalt (!), amilyen hosszú a regény. S bár olvasmányos a könyv, ezt azért egy cseppet túlzásnak tartom. Ezzel együtt egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, egészen érdekesnek találtam és remek kikapcsolódást nyújtott. Ideális választás egy szép tavaszi napra.

„Arra gondolt, szélsebesen leszalad a lépcsőn. Olyan szoknya volt rajta, ami kifejezetten jól mutatna. De mit ér a libbenő szoknya, ha nem szenved tőle férfiszem?”

4/5

(Bónusz: keresd a képen a kutyusorrot!)