Agatha Christie: két regény a rejtélyes krimiíró nem mindennapi életéről

Sokadjára futok neki, hogy megpróbáljam szavakba önteni, mit is jelent nekem Agatha Christie (és munkássága), de valahogy rendre cserben hagynak a szavak, és valami steril, lélektelen ömlengés lesz a dologból. Pedig AC igazán nem ezt érdemelné: nem is tudom például, hogy ma azt jelentenék-e számomra a könyvek, amit (szóval nagyjából mindent), ha nem találok rá tizenéves koromban Agatha Christie regényeire, és nem szippant be két kedvenc nyomozóm, Miss Marple és Hercule Poirot világa.

Szóval picit szégyellem is, hogy – mostanáig – nem olvastam egy árva könyvet sem Agatha Christie-RŐL, csak –től. Arról ugyan volt némi fogalmam, hogy nem csupán regényei, hanem élettörténete is tartogatott rejtélyeket, de igazán most szembesültem azzal, hogy milyen kivételes személyiség volt. Íróként, nőként, emberként.

Az utóbbi hetekben két – részben valóságon alapuló, részben fiktív – regényt olvastam AC életének egy-egy igen meghatározó szakaszáról, amelyek, ha lehet, még közelebb hozták hozzám az írót.

Lélekfröccs szkeptikusoknak (is) ✦ David Nicholls: Mi

Meg kell mondjam, egyáltalán nem számítottam arra, hogy a Mi ennyire levesz majd a lábamról. Látszólag ugyanis egy házasságról szól – pontosabban annak válságáról –, benne egy „kezelhetetlen” kamaszfiúval, romantikus közegbe ágyazva. Na, ezekből engem nagyjából minden viszonylag hidegen hagy: a romantikusokat általában igyekszem messziről kerülni (oké, ért már mondjuk ezen a fronton is pozitív meglepetés, mondjuk Tasmina Perrytől A lánykérés, hogy csak egyet mondjak, de ez más lapra tartozik), illetve a házasság és a gyerektéma sem olyasmi, ami közel áll hozzám jelen pillanatban. Na, de ismétlem: látszólag erről szól a könyv.

Van valami az első szerelemben, nem? ✦ Sarah Winman - Bádogember

Bevallom, sok mindenre számítottam a Bádogembertől, de arra nem, amit végül kaptam. Nagyon nehéz szavakkal kifejezni, hogy mi mindent adott a regény - mindenesetre túlcsorduló érzelmeket, fájdalmat, és gyönyörűséget biztosan.

Egy csepp nyár az őszben | Elizabeth Adler - Halál a tóparton

Elizabeth Adler – Halál a tóparton

[Last to Know]

Mindig nehezebb olyan könyvet értékelni, aminél azt érzem, hogy abszolút nem én voltam a célcsoport, mert sokkal tudatosabban szét kell választani az objektív és szubjektív meglátásokat.  Valami ilyesmi történt velem Elizabeth Adler új könyve esetében is, ahol azt gondoltam, hogy ez egy tökre nekem való valami lesz, de időközben kiderült, hogy mégsem tudom annyira átérezni ezt a könyvet.

Hogy miért lehet ez így, és akkor kiknek ajánlanám a regényt? Ezt igyekszem hamarosan részletesen kifejteni.

Ami azonban garantált a Halál a tóparton esetén, az az érzékletes tájleírás (legszívesebben én is a festői szépségű Evening Lake-ben olvastam volna a könyvet), a sármos, de kicsit különc nyomozó, és akkor már természetesen az elmaradhatatlan bűneset - na meg persze némi románc sem hiányozhat.

Sorsok, dilemmák, pillanatok | Juhász Gergely - Ütközés

Juhász Gergely – Ütközés

Az Ütközés nem egy thriller. Ennél sokkal nehezebben bekategorizálható a könyv, de semmiképp sem thriller. Mondjuk, hogy dráma? Leginkább talán az. De még inkább egyéni sorsok, visszaemlékezések, és legfőképpen dilemmák egészen érdekes egyvelege. 

Pillanatok - amelyek során a szereplők fejében legalább annyi kérdőjel merül fel, mint az olvasóéban.

Bevallom, nem fűztem túl nagy reményeket a regényhez, amikor megtudtam, hogy az egyébként rádiós műsorvezetőként dolgozó Juhász Gergely úgy döntött, hogy felcsap írónak. Mert sok ilyet láttunk már, amikor „celebek” nem tudnak mit kezdeni jó dolgukban, ezért írnak egy könyvet, amit jól el lehet adni a nevükkel, meg egyébként sem ők írják meg igazából. Szóval tartottam tőle, na. Juhász Gergely azonban akkora pozitív csalódás volt, hogy csak lestem.

Románc, szenvedés, halfarkak | Anna Banks - Poszeidón

Anna Banks – Poszeidón

[Of Poseidon]

Huhú, íme egy újabb könyv, amelynek az értékelésénél problémába ütközöm. Hogy miért? Mert alapvetően nem gondolom azt, hogy egy rossz könyv lenne, sőt, a maga kategóriájában egészen korrekt, bár azért így is vannak vele kisebb gondok. A hangsúly azonban azon van, hogy a maga kategóriájában, amiről pedig kiderült, hogy nem kifejezetten passzol ahhoz, amit én a magam kategóriájának neveznék. De azért igyekszem amennyire csak tudom objektíven értékelni.

Tehát. Ha valaki tényleg nem akar gondolkodni, nem akar olyan történettel szembesülni, amely esetlegesen gondolatokat ébreszt benne, ellenben nincsenek ellenére a különböző fajokon átívelő szerelmi történetek, akkor annak feltétlenül ajánlom a Poszeidónt. Aki azonban úgy érzi, hogy ez nem elég – ahogyan én is éreztem -, az ne várjon csodát a könyvtől.

A kék lagúna újratöltve | Tracey Garvis Graves - Kötelék

Tracey Garvis Graves – Kötelék

[On the Island]

Ha már komfortzónámon kívüli könyvekről esett szó mostanában, akkor folytatom is a sort a Kötelékkel. Ez a könyv ugyanis nagyjából mindaz, amit alapból nem olvasnék, mert nem az én világom, de aztán valahogy mégis hozzám került, és akkor már miért is ne. Kíváncsi voltam, hogy mit is tudhat a könyv, ugyanis nagyon sok jót hallottam róla, így hát túllépve aggályaimon előítéleteimen végül elolvastam. Meglepően gyorsan.

A Kötelék báját a hihetetlensége (de nem hiteltelensége!) adja: ez voltaképp ugyanis nem más, mint egy romantikus, lakatlan szigetes történet. Na jó, annál egy hajszálnyival több, hiszen - egyik kedvenc kifejezésemmel élve - ennek a könyvnek is van azért némi mélysége, nem csak a felszíni ultra-romcsi mázat kapargatja.

A világ, amelyben érdemes elmerülni | Laura Ruby - Bone Gap

Laura Ruby – Bone Gap

[Bone Gap]

Hatalmas zsákbamacska volt számomra a Bone Gap, és emiatt picit halogattam is az olvasását, ám végül csak rászántam magam. Na és azt nyújtotta, amit vártam? Nem.

Sokkal jobbat.

Halogatásom oka a következő volt: egyszerűen nem értettem, hogy mi ez a könyv. De bevallom, most, az elolvasása után sem igazán értem, hogy mi is volt ez a furcsa világ, amelybe belecsöppentem, de minden pillanatát imádtam. Nem kell mindent megfejteni. El kell merülni benne, és magunkkal vinni belőle, azt, amit arra érdemesnek találunk. Ilyen a Bone Gap.

Utópia, nyomor, glamour | Amy Ewing - Az Ékkő

Amy Ewing – Az Ékkő

[The Jewel]

Azért büszke vagyok magamra, hogy ha nem is túl gyakran, de időnként képes vagyok kikacsintani valamelyest a komfortzónámból és olyan olvasmányokat is kézbe venni (sőt nem csak kívülről megcsodálni, hanem el is olvasni), amelyek abszolút kívül esnek az érdeklődési körömön. Oké, Az Ékkő azért nem abszolút esik kívül, de lássuk be, azért meglehetősen eltér a megszokott olvasmányaimtól.

Hogy miért? Mert hercegnők és grófnők vannak benne, és egy tizenhat éves lány szemszögéből láthatjuk ennek az egészen furcsa berendezkedésű világnak a működését. Eddig elég tiniregényesen hangzik, ugye? De elhiszitek, ha azt mondom, hogy nem az?

Könyvértékelő: Marian Keyes - A legfényesebb csillag

Marian Keyes – A legfényesebb csillag

[The Brightest Star in the Sky]

Bármennyire is kiidegel ez a szó, de egyszerűen ez fejezi ki leginkább Marian Keyes könyvét: „nőcis”. Nem csajos, nem nőies, nem lányos, hanem nőcis. Eh.

A regény ötlete egyébként igazán szimpatikus és érdekes: egy dublini társasház különböző lakóinak különböző életébe kukkanthatunk bele. (Igen-igen, hasonlóan A bolhapalotához, mégis egészen máshogy.) Nem is akármilyen lakókról van szó: a maguk módján mindannyian vagy szerethetőek, vagy éppen irritálóak, mindegy is, a lényeg, hogy valamilyen érzést váltanak ki belőlünk. Nincs rosszabb az olyan karakternél, amely semlegességével nem vált ki semmiféle reakciót az olvasóból. Mindegyikük élete más-más irányba halad, mégis valahogy összefonódik.

Könyvértékelő: Elif Shafak - A bolhapalota

Elif Shafak – A bolhapalota

[The Flea Palace]

Mit kell tudni A bolhapalotáról?
Azt, hogy inkább nevezném szépirodalomnak, mintsem szórakoztató irodalomnak. Rendkívül igényes a nyelvezete, tényleg gyönyörűséges, cifra mondatokat kreált az írónő.
Azt, hogy sokkal több annál, mintsem egyszerű bepillantás egy társasház lakóinak életébe.
Azt, hogy tele van visszaemlékezésekkel.
Azt, hogy sok benne a szemét meg a csótány.
Azt, hogy néha olyan egyszerű, mégis pont emiatt rendkívül eltalált meglátások vannak benne.
Azt, hogy biztosan el fogunk gondolkozni olyan témákról, amik lehet, hogy sosem jutottak volna eszünkbe.
Azt, hogy újszerű.
És azt, hogy ha nem érzünk rá a ritmusára, akkor bizony meg fogunk küzdeni vele.

Könyvértékelő: Mary Kubica - A jó kislány

Mary Kubica – A jó kislány

[The Good Girl]

Wooow! Az a helyzet, hogy ez a könyv vagy nagyon jókor kapott el engem, vagy tényleg meglehetősen zseniális, avagy mindkettő. Mindenesetre nálam telitalálat volt.

A hivatalos verzió szerint egy pszicho-thrillerrel van dolgunk. Ez így is van, sőt én egyfajta pszichológiai kirakósnak titulálnám a regényt, amelynek darabkái: egy kis korrupció, némi manipuláció, erőszak, érzelmi elnyomás, megfelelni akarás, szülői felelősség, és szeretet.

Az alapsztori a következő: a tehetős család felnőtt lányát egy este elrabolják. Nagyjából ennyi. A dolog azonban - naná, hogy - nem várt fordulatot vesz.

Könyvértékelő: Sarah Addison Allen - A barackfa titka

Sarah Addison Allen – A barackfa titka

[The Peach Keeper]

Mára jöjjön egy könnyed kis „limonádé” könyv - nyálas helyett a bájos kategóriából. A barackfa titkára leginkább azért figyeltem fel, mert egészen jó értékeléseket olvastam róla, többször is elém került, így felkeltette az érdeklődésemet. Azt már az elején elárulhatom, hogy ez a könnyedség szerencsére nincs hatással az igényességre, nem von le az irodalmi értékéből.

Szeretném megragadni az alkalmat és pár szót szólni a borítóról is: szerintem egyrészről igazán szép lett, másrészről pedig remekül sikerült eltalálni a hangulatot, amely végigkísért az olvasás során. Pont ugyanezt nyújtja a könyv is. Kedves, virágos, könnyű, romantikus, szellemes, és leheletnyit rejtélyes. Határozottan nem fekszi meg a gyomrot. :)