2017/10/08

Egy csepp nyár az őszben | Elizabeth Adler - Halál a tóparton

Elizabeth Adler – Halál a tóparton
[Last to Know]

Mindig nehezebb olyan könyvet értékelni, aminél azt érzem, hogy abszolút nem én voltam a célcsoport, mert sokkal tudatosabban szét kell választani az objektív és szubjektív meglátásokat.  Valami ilyesmi történt velem Elizabeth Adler új könyve esetében is, ahol azt gondoltam, hogy ez egy tökre nekem való valami lesz, de időközben kiderült, hogy mégsem tudom annyira átérezni ezt a könyvet.

Hogy miért lehet ez így, és akkor kiknek ajánlanám a regényt? Ezt igyekszem hamarosan részletesen kifejteni.

Ami azonban garantált a Halál a tóparton esetén, az az érzékletes tájleírás (legszívesebben én is a festői szépségű Evening Lake-ben olvastam volna a könyvet), a sármos, de kicsit különc nyomozó, és akkor már természetesen az elmaradhatatlan bűneset - na meg persze némi románc sem hiányozhat.

Utóbbiból az én ízlésemnek sok is volt, de hát ez már egyéni preferencia kérdése.

A sztori középpontjában a már említett jóképű nyomozó, Harry Jordan áll, aki a mesebeli Evening Lake kisvárosába vonul vissza szupercuki óriáskutyájával, Squeeze-zel, miután menyasszonya, a szerintem ritka idegesítő Mallory behisztizett, hogy a férfi nem hagy ott csapot-papot és megy el vele Párizsba, mert neki épp ahhoz szottyant kedve. Azonban ahogy ez a hasonló regények esetében lenni szokott, a baj természetesen követi a nyomozót, és hamarosan egy váratlan haláleset történik. Az áldozat bizonyos Lacey Havnel, aki lányával élt – meglehetősen titokzatosan. Innentől természetesen Harryre vár, hogy utánajárjon a titkoknak, és felgöngyölítse az esetet, mielőtt a gyilkos újra lecsap…

A könyv tényleg vérbeli strandolvasmány vagy amolyan tipikus limonádé egyébként – ha a fentiekből nem derült volna ki -, és bár nekem ezek nagyon jól tudnak esni leginkább nyáron (amikor egyébként a regényt olvastam), most azért voltak problémáim a könyvvel. Ez egyébként biztos az egyéni hülyeségem, mert amúgy elég jó értékeléseket kapott a könyv.


Oké, de mi bajom van a könyvvel? Egyrészről ami romantikus szál akart lenni, az számomra abszolút a könyv mélypontját jelentette, és leginkább annak szurkoltam, hogy hagyjátok már békén egymást. Mindegy, ezen túlléptem, mert szerencsére annyira vészesen központi helyet nem foglalt el, ami azonban egy fokkal zavaróbb volt számomra, az az, hogy megint csak azt éreztem, hogy nem áll összhangban a cselekmény a karakterek személyiségével. Tudom persze, egy ilyen könyvnél nem ez a lényeg, de engem akkor is zavart, hogy azt éreztem – leginkább persze a végén, amikor kezdett igazán kibontakozni a cselekmény -, hogy lélektanilag nem stimmel a dolog, egyszerűen nem áll össze. Ehhez valamennyire kapcsolódik az is, hogy sokszor egyáltalán nem éreztem életszerűnek a párbeszédeket. Nem feltétlenül tartalmi, mint inkább a körítés szempontjából.

A negatívumokkal együtt egyébként abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, sőt, a maga műfajában egészen jó kis szórakozást és kikapcsolódást nyújtott. Ha meg a fenti problémákat Adler orvosolni is tudná a jövőben, akkor meg aztán hibátlan lenne a dolog részemről.


Összességében tehát kiknek ajánlanám a könyvet? Nos, azoknak nem feltétlenül, akik már nagyon járatosak a krimik világában, de azoknak igen, akik valami könnyed, románccal fűszerezett, hangulatos, igazi nyárias komfortolvasmányra vágynak, ami azért véres részletekkel is erősen gazdagított.

„Az emlékek tartják össze az életet, gondolta Rose, egyedül az ágyban, a tóparti házban. Emlékek nélkül csak a jelen közös, és talán nincs is jövő.”

3.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése