Amy Ewing – Az Ékkő
[The Jewel]
Hogy miért? Mert hercegnők és grófnők vannak benne, és
egy tizenhat éves lány szemszögéből láthatjuk ennek az egészen furcsa
berendezkedésű világnak a működését. Eddig elég tiniregényesen hangzik, ugye?
De elhiszitek, ha azt mondom, hogy nem
az?
Márpedig tényleg nem az, pedig tartottam ám tőle
erősen. Persze-persze, nyomokban tartalmaz ilyen elemeket is (erről majd
később), de a fő profilja mégsem ez. Hogy mi, azt nehéz lenne meghatározni, de
valahogy a következő elemekből gyúrnám össze: végy egy jó adag Éhezők viadalát, hintsd meg némileg Egy neveletlen hercegnő naplójával, adj hozzá egy evőkanálnyi misztikumot, dolgozd alaposan össze, majd az így kapott keveréket helyezd egy kellően
nyomasztó, a felszíni csillogás alatt kíméletlenül kegyetlenkedő utópisztikus
térbe – és máris kész a saját Ékköved.
Violet Lasting tizenhat éves és hamarosan megszűnik
Violet Lastingnek lenni, hogy átlényegüljön a
197-essé. Ebben a cseppet sem csalogató világban ugyanis léteznek az ún.
helyettesek, akik kizárólag a legszegényebb társadalmi rétegből, a Lápból
kerülnek ki, és a királyi családok – akik képtelenek utódot nemzeni –
béranyaként használják őket. Igen ám, azonban a helyetteseknek nincsen
választási lehetőségük. Minden lányt vizsgálatnak vetnek alá, ha elérik a
megfelelő életkort, és akinél megállapítják, hogy képes kihordani a királyi
családok gyerekét, azt már ki is ragadják a családjából, és elszállítják különböző
átmeneti intézményekbe, ahol kizárólag azzal foglalatoskodnak, hogy
felkészítsék őket a rájuk váró, rendkívül nemes megalázó feladatra.
Violet is a szerencsés kiválasztottak közé tartozik, története pedig az
átmeneti intézményben töltött utolsó napján kezdődik, közvetlenül azelőtt, hogy
aukcióra bocsátják. Aukcióra, igen, mint egy tárgyat. Innentől kezdve pedig elveszik mindenét, még a nevét is.
Az igazi kaland persze az új „családjánál” fogvatartójánál,
a Tó Hercegnőjénél kezdődik, amikor a lánynak olyan dolgokkal kell
megbirkóznia, amelyekre közel sem volt felkészülve. Azáltal, hogy ő maga is
belecsöppen az Ékkő világába érti meg igazán, hogy mennyire igazságtalan és
kegyetlen világban él. Ahol a gazdagoknak mindent szabad, a szegényeknek pedig
semmit.
Ami számomra kicsit levont a könyv értékéből az az,
hogy belekerült persze egy kis románc is (végülis valahogy csak el kell adni
a könyvet), és azt gondolom, hogy Ewing hajszálnyit talán túltolta ezt a
szerelmi szálat (az én ízlésemnek legalábbis), de ennyi még belefér – bár szerintem
e nélkül is rémesen izgalmas lenne az Ékkő világa.
Az azonban nagyon tetszik, hogy a szereplők nem „fekete-fehérek”,
hanem sokkal árnyaltabb karakterek. Senki sem velejéig romlott vagy született
szent (legalábbis a főbb szereplőket sikerült ennyire megismerni, a
mellékszereplőknél persze ki tudja).
A könyv maga valami hihetetlenül olvastatja magát,
hármat pislogtam és már a végére is értem, pedig annyira azért nem rövid (368 oldal). Hamar beszippantott ez az
elborult világ, az érdekes karakterek, a főszereplő pedig hiába egy csinos
tizenéves lányka, mégsem irritáló, hanem egészen szimpatikus, talpraesett karakter, akivel könnyedén azonosulhat az olvasó. Oké, túl sok újat nem mutat, láttunk már ezer meg egy ilyet, de műfajában szerintem korrekt.
Ewing a végére valami elképesztően gonosz függővéget
tartogat az olvasónak, amelyet ilyen szinten nem szeretek, mert tényleg a történések
kellős közepén hagy minket magunkra – mint amikor a mondat közepén bevágják a
reklámspotot -, de egyértelműen eléri, hogy azt mondjam: ide a következő
résszel, de azonnal!
„Pofoncsapásként érnek a szavai, és amikor megint rám néz, megváltozott a tekintete, és tudom, hogy úgy néz rám, mint mindenki más, azzal a pillantással, ami a szerint ítél meg, ami vagyok, és nem a szerint, aki. Engem már nem lát többé.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése