Rowling és az amputáltak esete | Robert Galbraith - Gonosz pálya

Robert Galbraith: Gonosz pálya

[Career of Evil]

Mondhatni szinte ugráltam örömömben, mire végre kézbe vehettem Robert Galbraith (alias J. K. Rowling) legújabb könyvét, a Gonosz pályát. Számomra egyértelműen ez volt az utóbbi idők legjobban várt megjelenése, folyamatosan nézegettem az infókat, és már azon voltam, hogy beszerzem inkább eredeti nyelven, mert nem bírok várni, de aztán inkább letettem róla, mert igencsak megviselte volna a pénztárcámat.

Na de a nagy kérdés: és megérte a várakozást? A legteljesebb mértékben

I-G-E-N!

Azok számára, akik nem ismerik Rowling Galbraith-féle munkásságát elmondom, hogy bizony a Harry Potter könyvek írója újabban felcsapott krimiírónak is. Ó, és milyen jól tette! Első könyve a témában 2013-ban jelent meg (nálunk 2014-ben) Kakukkszó címmel, ahol bemutatkozik a nagyon is szerethető, ám nem éppen klasszikusan jóképű, féllábú nyomozója, Cormoran Strike, valamint társa, Robin Ellacott. A Kakukkszó aztán akkora hatással volt rám, hogy csak na, azon nyomban befogadtam Rowlingot a kedvenc krimiíróim közé, majd lelkesen lecsaptam a második kötetre, A selyemhernyóra is, amely megmutatta, hogy a Kakukkszóval nem csak szerencséje volt Rowlingnak, hanem felállított egy igen komoly mércét. Ezek után örökkévalóságnak tűnt, mire megjelent végre nagyon furcsán hangzó magyar címmel a harmadik Cormoran Strike történet (oké, én sem tudom, hogy fordítottam volna a Carerr of Evil-t, de szerintem akkor is annyira életidegenül hangzik).

Ha valaki nem olvasta volna az előző köteteket, azok számára is élvezetes lehet a Gonosz pálya, DE (mert hát mindig van egy de) én feltétlenül javasolnám az előző részeket is, mert egyrészről baromi jó kis olvasási élményt jelentenek, másrészről meg mégiscsak így kapunk teljes képet.

És hogy végre a lényegre is rátérjek: egyszerűen imádtam a könyvet!

Strike és Robin immáron igazán összeszokott párosként tevékenykednek magánnyomozókként, ám ezúttal olyan esettel kerülnek szembe, amely személyesen őket érinti. Ugyanis az éppen az esküvőjére készülő Robin váratlan csomagot kap: egy levágott lábat kézbesítenek neki. (Innentől azért sejthető, hogy Rowling nem éppen egy lájtos témába vágta a fejszéjét.) Minden jel arra mutat, hogy személyes bosszúról van szó, méghozzá főnöke, Strike ellen. A férfi rögtön 3+1 lehetséges gyanúsítottal áll elő a rendőrségnek, idővel pedig azt is megtudhatjuk, hogy mi minden történt a múltban, amely alapján rájuk következtetett.

Túlságosan többet magáról a sztoriról nem mondanék, mert csak elvenne az olvasási élményből, de lényeg a lényeg: egy elég beteg darabolós gyilkossal van dolgunk, akinek – eltérően az előző részektől – belekukkanthatunk a gondolataiba is egy-egy rövidebb fejezet erejéig, amely segít, hogy még jobb rálátást kapjunk cakkumpakk az egész történetre.

Ebben a kötetben még nagyobb a hangsúly a főszereplők magánéletén, hátterén, gondolatain, mint az eddigi történetekben, és ez szerintem szuper. Így sokkal jobban megismerhetjük őket, különösen Robint, ezáltal pedig azt érezzük, hogy mi is személyesen ismerjük őket, részesei vagyunk a történéseknek, és mi is igyekszünk a gyilkos nyomára bukkanni.

Minden Cormoran Strike könyvről elmondható, hogy elsősorban a hangulatával fog meg engem, ilyenkor gyakorlatilag teljesen megszűnik a külvilág. Na ehhez (is) nagyon ért Rowling. Ehhez persze az kell, hogy remek karakterek legyenek, izgalmas és érdekes legyen a történet, na és persze az élvezetes írói stílus is fontos, de egy ilyen név esetében ez azért mondhatjuk, hogy garantált.

A könyv vége pedig… zseniális! Valahogy úgy egy óriási függővég, hogy közben mégis kerek egész lezárás, de valami rém rafinált módon, amely pont eléri, hogy már most tűkön üljek a következő rész megjelenésére várva… Hatalmas taps!

„Aki nem élt ott sosem, nem is értheti, hogy London olyan, mint egy különálló ország. Talán utálja, hogy több pénz és hatalom koncentrálódik itt, mint bármely más brit városban, de azt nem értheti, hogy a szegénységnek is más az íze, ahol minden többe kerül, ahol folyamatosan, fájdalmasan szemmel látható a kérlelhetetlen különbség azok között, akiknek sikerülnek a dolgok, és azok között, akiknek nem. Nem kilométerekben lehet kifejezni a távolságot Elin vaníliaszín oszlopos, Clarence Terrace-on álló háza meg a Whitechapel-beli koszos foglaltház között, ahol Strike anyja meghalt. Végtelen űr tátong közöttük, a születés lottója, a szerencse, a rossz döntések és szerencsés fordulatok választják el őket. Az anyja és Elin – mindketten gyönyörű, intelligens nők, az egyiket mégis lehúzta a drogok, az emberiség szennyének mocsara, a másik meg ott ül a makulátlan ablakában, magasan a Regent's Park fölött.”

csillagos 5/5