Könyvértékelő: Dorothy Koomson - Az utolsó csepp

Dorothy Koomson – Az utolsó csepp

[The Ice Cream Girls]

Anno mikor megláttam, hogy megjelenik nálunk Az utolsó csepp, azon nyomban a kívánságlistámon landolt, így óriási elvárásokkal vágtam bele a könyvbe. A borítón lévő figyelmeztetést, mely szerint ’kizárólag felnőtt olvasóknak’ ajánlják üres marketingfogásnak véltem eleinte, aztán meglepően sok gondolatom támadt ennek kapcsán, mire a könyv végére értem.

Egyrészről az, hogy valóban, felkavaró és elsősorban fiatalkorúakat érintő témája miatt valóban jó, hogy ott van a figyelmeztetés. Másfelől azonban éppen ezért lehet, hogy inkább azt mondanám, hogy na gyerünk kislányom, szembesülj vele, hogy micsoda veszélyek fenyegetnek, milyen orbitális módon tönkreteheted az életedet, ha csak egyetlen egyszer túl hülye/vak/naiv vagy felmérni a helyzetet.

Az utolsó csepp bemutatja, hogyan mehet tönkre emberek élete pusztán azért, mert kislánykori végtelen naivságuk következményeként gyakorlatilag mindent feláldoztak.

Húsz év. Pontosan ennyi időt töltött börtönben az egyik lány nő, Poppy, akit egy férfi meggyilkolásáért ítéltek el. Aki azóta is magabiztosan állítja, hogy ő márpedig ártatlan. Volt azonban egy „cinkosa”, egy másik lány, Serena, aki szerencsésebben végezte: ő szabadlábon sétálhatott ki a tárgyalásról. Poppy életének nagyobbik részét börtönben töltötte, s miután szabadul, első gondolata felkeresni Serenát, hogy két évtizeddel később végre tisztázhassa a nevét. Meggyőződése ugyanis, hogy a gyilkosságot a másik lány követte el.

A helyzet azonban korántsem ennyire egyszerű. Mind Serena, mind Poppy fejébe beleláthatunk, és a jelek egyértelműek: mindketten őszintén hiszik, hogy a másik volt a tettes. Őszintén meg vannak győződve saját ártatlanságukról. Vajon valóban így történt-e, vagy valami más áll a dolog hátterében? Nem segít a helyzeten az sem, hogy Serena emlékezetkieséssel küszködik, és a megrázkódtatás hatására mindenféle kényszercselekvések alakultak ki nála, a börtönviselt Poppyt pedig közel sem fogadja tárt karokkal családja.

A könyv rengeteg érdekes kérdést vet fel, de számomra a legnagyobb sokkot voltaképp egy apróság jelentette: ahogyan a két nő családja viszonyult a történtekhez. Vajon valóban ennyire könnyen a saját szerettei ellen fordulhat az ember? Vajon ennyire könnyen meggyőzhetik az embereket az újságok, amelyek kitartóan bizonygatják saját verziójukat? 

Hát, valahogy nem hiszem. Persze lehet, hogy én látom rosszul, de számomra picit hiteltelennek tűnt maga a család(ok) reakciója, valamint az is, ahogyan ezeket a reakciókat Poppy és Serena kezelte és feldolgozta. Basszus, húsz év börtönről beszélünk. Ja, hogy ja, az csak így ennyi? Ha az újságok meg a bíró azt mondják, hogy a kislányom megölt valakit, akkor az biztos úgy van, lépjünk tovább.

Maga a történet inkább volt érdekes, mint izgalmas, lassanként bontakozott ki, és sok-sok idősíkban ugráltunk, valamint több nézőpontból is láthattuk a történéseket. Eleinte engem meglehetősen zavart ez a rengeteg összevissza időbeli ugrálás, aztán rájöttem a titkára: nem kell rá figyelni. Egyszerűen olvassuk tovább, úgyis kiderül a kontextusból, hogy mikor is járunk az időben. Ennek köszönhetően alaposan megismerhetjük a részleteket, valamint a „fagyis lányok” (nem spoilerezek, kiderül a sztoriból, hogy miért nevezik így őket) gondolkodását is. Megismerhetjük, megérteni viszont nem biztos, hogy fogjuk.

Egyébként – eltekintve attól, hogy nyilvánvalóan túlzásokkal kell élni azért, hogy a könyv érdekfeszítő legyen – az egyik alapvető problémám az, hogy nem érzem túlzottan reálisnak, illetve következetesnek a történetet. Ez egy elég valószínűtlen forgatókönyv, ami persze megtörténHET, de mégis azt gondolom, hogy ez így szimplán too much. Olyan logikai buktatók vannak benne, amelyeken nem tudok ilyen egyszerűen túllépni, mert ez a történet nem egy mese, nem egy sci-fi, vagy egy nemtudommi, hanem éppen a való életből akarna táplálkozni. Egyébként pedig kifejezetten sok potenciált látok magában a sztoriban, hiszen kőkemény, aktuális, érdekes, izgalmas - viszont ahhoz, hogy ez (számomra) valóban hiteles legyen, sokkal több kidolgozást, és több realitásalapot igényelt volna.

A nyilvánvaló hibáival együtt is azonban összességében tetszett a történet, csak arról van szó, hogy többet vártam. De hát magamra vessek, ha túl magasra tettem a mércét, köszönhetően például a Mióta meghaltálhoz, az Egyszer úgyis meg kell halnihoz, A jó kislányhoz, a Kolibrihez, vagy éppen A másik énhez hasonló remekműveknek.

Van viszont egy apróság, ami feltűnt, és szót kell ejtenem róla: a borító. Baromi találó és szépséges borítót sikerült rittyenteni a könyvnek, hát gondoltam utána nézek, hogy az eredetit vették-e át. És akkor... Na mi tűnik fel? Nem tudom, mi szükség volt a magyar kiadáson világosabbra photoshoppolni azt a kart - főleg azzal együtt, hogy az írónő, Dorothy Koomson maga is fekete -, de valamiért megtették. A motivációkba pedig inkább bele sem akarok gondolni. Mindenesetre ez nem egy túl szimpatikus lépés számomra - bár tény és való, hogy a könyv értékéből nem von le. 

     

„Az emberek azt hiszik, a börtönök túlzsúfoltak, de ez, a valódi világ az, ami tényleg túlzsúfolt. Mindenki egymás hegyén-hátán, és megállás nélkül izeg-mozog. Akit sittre vágnak, számíthat rá, hogy rengetegen nyomulnak be a személyes terébe, és tudomásul veszi, hogy nincs választása. A kintiek maguk választották ezt.”

4/5