A világ, amelyben érdemes elmerülni | Laura Ruby - Bone Gap

Laura Ruby – Bone Gap

[Bone Gap]

Hatalmas zsákbamacska volt számomra a Bone Gap, és emiatt picit halogattam is az olvasását, ám végül csak rászántam magam. Na és azt nyújtotta, amit vártam? Nem.

Sokkal jobbat.

Halogatásom oka a következő volt: egyszerűen nem értettem, hogy mi ez a könyv. De bevallom, most, az elolvasása után sem igazán értem, hogy mi is volt ez a furcsa világ, amelybe belecsöppentem, de minden pillanatát imádtam. Nem kell mindent megfejteni. El kell merülni benne, és magunkkal vinni belőle, azt, amit arra érdemesnek találunk. Ilyen a Bone Gap.

Elég nagy gondban lettem volna, ha a könyvborítón A hazudósok írója, E. Lockhart nem segít ki egy nagyjábóli kategória-meghatározással: mágikus realizmus. Komolyan, ennél találóbb megfogalmazást nem tudnék elképzelni a könyvre. Ugyanakkor - tudtommal - a Bone Gap előtt még nem volt szerencsém mágikus módon realista regényhez, így tényleg olyan voltam, mint aki sötétben tapogatózik. De hát időnként bele kell vágni ilyenekbe. Számomra nagy tanulság volt, hogy megtudtam, ezek szerint bejön nekem a mágikus realizmus.

A Bone Gapben Laura Ruby egy különleges hangulatú amerikai kisvárosba kalauzolja az olvasót, ahol mintha mindig túl erősen sütne a nap, mindenütt kukorica terem és lágy szellő fúj, amely egyszerre idilli és mégis ijesztő susogással járja át a levegőt. Az egész könyv emiatt valahogy egyszerre kelt bennem amolyan álmos hatást, és mégis annyira telítve van feszültséggel, hogy szinte érzem, ahogy szikrázik. Bone Gap, a történet, maga a könyv, minden.

A tizenhét éves Finn O’ Sullivan miután anyja néhány éve magukra hagyta őket, bátyjával, Seannal él. Seant mindenki imádja, Finnt pedig mindenki holdkórosnak tartja. Életük eddig sem volt habos torta – hogy ilyen közhelyekkel éljek -, ám az elmúlt hónapok keményen megviselték a srácokat. Lakott nálunk ugyanis egy csupaszív lengyel lány, Roza, aki egyik nap eltűnt. Finn gondjaira bízták aznap, ám ő nem tudott rá vigyázni, és váltig állítja, hogy egy ismeretlen férfi rabolta el, azonban senki nem hisz neki. Bátyjával a viszonya ennek köszönhetően igencsak megromlott, hiszen ő és Roza gyengéd érzelmeket tápláltak egymás iránt – és végre valahára semmi nyálas nem volt ennek a leírásában, hanem csupa szépség. Bone Gap lakói persze susmorognak egymás között, de az élet megy tovább: Sean immáron sivár életét éli, Finn azonban nem nyugszik. Magában vívódik, gondolkozik, nem hagyja, hogy beszippantsák a mindennapok.

Mindeközben Roza életét is megismerhetjük, ugrálva időben és térben – de még milyen terekben! -, és lassanként sejtésünk lehet arról is, hogy hova vitte elrablója. Persze, valójában teljesen megérteni nem fogjuk. De nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a Bone Gap egy egészen elbűvölő, számomra semmihez sem fogható, rendkívül eredeti regény, amely egyfelől meglehetősen elvont, másfelől viszont ennek ellenére – vagy éppen ezért? – igencsak olvastatja magát. Ez a könyv tényleg ad valamit az olvasónak - ha hagyjuk neki.

Ha nagyon megerőltetném magamat, azt mondanám nyomokban picit talán A hazudósokra emlékeztet, leginkább hangulatában, de ez mégis sokkal-sokkal szélesebb skálán mozog. Elrugaszkodik minden valóságostól, miközben mégsem, és emellett mégis olyan módon varázslatos, amely teljesen eltér például a Csillagpor világától.  

Nagyon nehéz szavakba önteni, annyi biztos.

„ – Csak látsz engem, ennyi az egész.

 Hát nem ez a szerelem? Meglátni, amit senki más nem lát?”

5/5