Danielle Paige – A Gonosz ébredése
[The Wicked Will
Rise]
Danielle Paige „újrahasznosított”, feje tetejére
állított Óz-sztorijának első kötetétét, a Dorothynak meg kell halniát (halniát?) imádtam. De tényleg. Szóval
iszonyatosan izgatott voltam, amikor végre megérkezett a második rész.
És iszonyatosan csalódott, amikor végül az utolsó lap
elolvasása után becsuktam a könyvet.
Mert mégis mi a franc volt ez? Mindaz, ami az első rész
zsenialitását, esszenciáját adta hiányzott ebből a könyvből. És nem pótolta
semmi mással, pusztán ürességet hagyott maga után. Valahogy annyira
vérszegényre sikeredett, hogy egyszerűen nem találom a szavakat.
Mintha csak Paige az első könyv sikerén felbuzdulva azonnal túl akart volna lenni a második könyvön, és csak írt személytelenül, üresen. Semmi hangulat, semmi izgalom, semmi semmi. Tényleg nem értem.
Azonnal az események közepébe csöppenünk, pont ott,
ahol az első könyv véget ért (mellesleg szerintem ez sem egy szerencsés húzás
ilyen formában), és bár csak pár hónap telt el azóta, hogy az első részt olvastam,
mégis kellett jó néhány oldal, mire sikerült „akklimatizálódnom” és felvennem a
ritmust, beazonosítanom a szereplőket, Paige ugyanis semmiféle támpontot nem nyújt ehhez. A történet a harc közepén ért véget, így
azon nyomban kardcsapások és varázslatok sűrűjében találja magát a gyanútlan
olvasó, mindenfajta bemelegítés nélkül. A küldetés továbbra is az, hogy a
kansasi Amynek, akit az előző részben harcossá képeztek, meg kell ölnie Dorothy
Gale-t, alias Ózfölde ügyeletes diktátorát, valamint ugyancsak gonosszá vált
sleppjét: a jól ismert Madárijesztőt, az Oroszlánt, és a Bádogembert. (Itt olvashattok a fényévekkel jobb első részről bővebben.)
És lényegében más sem történik 360 oldalon keresztül,
mint folyamatos öldöklés, utazgatás, és öldökölni akarás. Vontatott és
meglehetősen unalmas a cselekmény, és hiányzik a tényleges kommunikáció, a
gondolatok és érzések megjelenítése, meg úgy nagyjából minden, ami karaktert ad egy könyvnek, továbbá amitől eredeti és emlékezetes lesz egy történet.
És ez mérgessé tesz, mert Paigeben ott van a lehetőség, baromi ütős történetet
rittyentett az első résszel, jól felkeltette az érdeklődésemet, és erre odaadja
folytatásként ezt. Nem szép dolog.
Oké, azért nem azt mondom, hogy az egész könyv egy
értékelhetetlen szemét, vannak érdekesebb részei, sőt egy-két kifejezetten jó
jelenet is helyet kapott, nem szenvedtem azért az elolvasásával. Csak
egyszerűen nem értem. Mintha két egészen
különböző ember írta volna a két könyvet. Egy tök jót meg egy tökre szart nem jót.
Ezzel együtt azért nem adom fel, várom a sorozat
harmadik részét is, és remélem, hogy abban már visszatér az, amit annyira
szeretek Ózföldében, a hangulatban, a karakterekben. Ahol ténylegesen elveszek
a sorok között, átvezet a valódi Paige-féle Ózföldére, egy igazi mesevilágba, amely igaz
ugyan, hogy totálisan abberált, semmi kedvesség vagy báj nincs benne az eredeti történetből, de mégis egészen lenyűgöző.
Addig pedig egy jó tanács: aki még nem olvasta volna,
annak erősen tudom ajánlani a sorozat első kötetét (Dorothynak meg kell halnia) - azzal a kiegészítéssel, hogy túl nagy elvárásai ne legyenek
a második résszel kapcsolatban. Vagy legyenek. Nekem nem jött át. De mint
tudjuk: ízlések és pofonok.
„Loncillata volt a levegőnek, és vágyakozással töltött el, amikor beszívtam. Csak az út végén ismertem fel, hogy amit érzek, az a remény.”
csak az első rész miatti jóindulatból 3.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése