Kulisszák mögött: hogyan születnek a bejegyzések?

Azt gondoltam – magamból kiindulva, én ugyanis mindig kíváncsi vagyok az ilyesmire -, hogy esetleg érdekes lehet picit betekintést nyújtani a „kulisszák mögé” - azaz megmutatnom, hogy nagyjából milyen rendszer szerint működik a blog: hogy építem fel a bejegyzéseket, hogy születnek a képek, összességében hogy jutunk el odáig, hogy a kész posztot olvashassátok, és hogy tudok ennyit hogyozni egy mondaton belül.

Igyekszem összeszedni a legfontosabb momentumokat - és nem árulok zsákbamacskát, biztos vagyok benne, hogy már számtalan hasonló poszt született a témában más blogokon, de ez is a dolog szépsége: ahány ember, annyiféle módszer. Nyilván egyezések mindig vannak, de rengeteg eltérést is találhatunk, amely az emberek különböző személyiségéből fakad.

Nem tervezem megosztani minden titkomat trükkömet, mert hát akkor oda az izgalom, de azért fogadjátok szeretettel a kis maratoni összefoglalómat.

Egy átlagos bejegyzés (könyvértékelő) azzal indul, hogy – na ki gondolná? – elolvasok egy könyvet. Ez egy jó nagy titok volt, ugye? Na de komolyra fordítva: minél nagyobb könyvmoly az ember, szerintem annál inkább tudatosul benne, hogy a hangulatunknak, aktuális élethelyzetünknek, és személyiségünknek megfelelő könyv kiválasztása már maga is szinte egy külön művészet. Mert hát kell ehhez egy kis magunkba nézés és helyzetfelismerés, hogy átgondoljuk, most éppen darabolós gyilkosokról olvasnánk szívesebben, komoly filozófiai magasságokba emelkednénk, vagy inkább valami habkönnyű, bugyuta romantikus hiányzik az életünkből? Nos, bevallom, nem egyszer nyúlok ezzel én is mellé, méghozzá leginkább akkor, amikor nem hallgatok kellően arra a bizonyos belső hangra.

Már az aktuális könyv olvasása közben is gyakran készülőben van az értékelés bizonyos értelemben. Van ugyanis egy csinos kis pöttyös füzetkém (illetve egy cuki Vuk-os jegyzettömböm az éjjeli szekrényemen), ahová az olvasás közben jelentkező gondolatokat, érzéseket vésem fel, amolyan emlékeztetőként.

Egy könyv elolvasása után nagyon változó, hogy mikor születik meg az értékelésem. A pontszámot általában nagyon hamar megszülöm, magának „az anyagnak” viszont időnként hetekkel – sőt, arra is volt már példa, hogy hónapokkal – később ugrok csak neki. Ezek mondjuk ritkábbak, a leggyakoribb forgatókönyv az, hogy a könyv befejezése után néhány nappal írom meg magát az értékelést: ennyi idő alatt ugyanis van ideje leülepedni a gondolataimnak, viszont még kellően élénken él az olvasási élmény az emlékezetemben.
A nyers szöveget először egy word dokumentumban írom meg – az összeset ugyanabban, így pontosan tudom követni, hogy jelenleg eddig 72 oldalnyi (több mint 231 000 karakternyi) formázatlan szövegem született a bloggal kapcsolatban január óta. 11-es betűmérettel, Calibri betűtípussal, 1-es sorközzel. Ha valakit esetleg érdekel.

Nyilván a későbbiekben még alakítgatok a kész szövegen, de általában egy szuszra igyekszem a bejegyzéseket megírni (kivéve most, mert közbe kell iktatnom még egy hajmosást), ami nagyjából – könyvtől/hangulattól/csillagállástól függően – 1-2 órát ölel fel. Legtermékenyebb időszakomat a délelőtti, illetve az esti órák jelentik (ezt a posztot speciel vasárnap este 8 órakor kezdtem el).

Ha elkészült a szöveg, az még közel sem jelenti azt, hogy megveregethetem a vállamat, hogy na, ezzel is megvolnánk. Szerintem sokan nem gondolnák, de időnként egész sokat szoktam agyalni azon, hogy milyen kategóriába soroljak egy-egy olvasmányt. Ez nyilván inkább a „nehezebben megfogható” könyveknél igaz, amelyek esetében egyszerre tudnék rájuk aggatni vagy tíz különböző kategóriát, miközben valahogy egyet sem. Fontosnak tartom a megfelelő besorolást, a blog oldalsávjában rá is tudtok kattintani külön a kategóriákra, mégpedig azért, hogy a lehető leghitelesebb és pontosabb információt tudjam szolgáltatni a saját, szubjektív meglátásaimon túl.

Na és el is jutottunk a másik sarokkőig, hogy úgy mondjam: a képekig. Míg bejegyzést gyakorlatilag bármikor tud írni az ember, a képek készítésével kapcsolatban sokkal inkább meg van kötve a kezem. Így nyáron nagyon élvez(t)em, hogy a hosszú nappali órák kisegítenek ezzel kapcsolatban, így még akár este 7-kor is lehet használható képet lőni, azonban a hidegebb hónapokban, amikor sokkal kevesebb a napsütéses órák száma, a képeket is macerásabb elkészíteni. Én ugyanis kizárólag természetes fénynél szeretek fotózni, szerintem ez az igazán szép, ebből lehet kihozni a legtöbbet.

Vannak az „elsődleges” képek: azok, amelyek a bejegyzések címe alá kerülnek, azaz amelyekkel igyekszem megfogni titeket, az olvasókat, felkelteni az érdeklődést, és arra csábítani, hogy kattintsatok arra a bizonyos „Olvass tovább” feliratra, ahol a teljes tartalmat találjátok. Ezeknél a képeknél mostanában viszonylag egységes „dizájnt” követek, amely biztos nem ismeretlen a rendszeres olvasóknak. Az egyszerű, antikolt jellegű faléces háttér azt gondolom, kellően tükrözi a stílusomat, és emellett szerintem (de nyugodtan meg lehet ám cáfolni) funkciójának is eleget tesz: kellően egyszerű, nem nyomja el a főszereplő(ke)t, azaz a könyv(ek)et, de mégsem halál uncsi. Szóval az elsődleges képek esetében szinte mindig ezen a felületen alakítom ki a néhol egyszerűbb, máskor kicsit zsúfoltabb koncepciót. Őszinte leszek, vannak napok, amikor egyszerűen bárhogy pakolom a különböző kellékeket és könyveket, sehogy nem tetszik, amit látok. Ebből a szempontból hajlok a magam felé támasztott maximalizmusra, így addig pakolom jobbra-balra a cuccokat, amíg valami elfogadhatót nem kapok. Vagy hagyom a francba az egészet, és visszatérek rá pár nappal később. Aztán persze van olyan is, amikor nem sikerül összehoznom egy tetszetős kompozíciót, de úgy vagyok vele, hogy most már besokalltam, és lesz, ami lesz, használok egy kevésbé jó fotót.

Na ilyenkor az állatkáim előszeretettel besegítenek az elrendezés megdizájnolásában, így fordulhat elő, hogy időnként egy-egy kutyusorr, máskor egy komplett macska kerül a képekre. ↓

Van egyébként még egy cica, ő azonban amolyan tipikus macskaként általában magasról szarik mindenre, amit csinálok, így viszonylag ritkán sétál bele a képekbe, vagy próbálja átrendezni a kompozíciókat. 

Fun fact: rendes, hagyományos fényképezőgépet egyáltalán nem használok, minden fotó a telefonommal készül. Ezért is volt példa arra, hogy nemrégiben egy kis szünet volt a blogon, ugyanis a drága kis készülék egyik napról a másikra úgy döntött, hogy kényszerpihenőre kell küldenem, így több mint egy hétig szervizben pihente ki az elmúlt időszak fáradalmait. Ennek köszönhetően – mivel értelemszerűen nem láttam előre, hogy ez fog bekövetkezni – nem készítettem elő bejegyzéseket, így nem is tudtam addig posztolni.

Egyébként nem vagyok valami nagy pro képszerkesztésben és digitális utómunkálatokban, így általában minimálisan nyúlok csak a képekhez és laikus szemmel próbálom beállítgatni a mindenféle dolgokat (fényerő, kontraszt, színek, miegymás), hogy jobban mutassanak.

Nyers kép

Kész kép

Mostanában egyre több képpel próbálom feldobni a posztokat, ezért mint azt észrevehettétek, mindenféle – nyilván az adott könyvvel kapcsolatos – fotó helyet kap, ezek az esetek túlnyomó többségében olyan képek, amelyeket Instagramon is megosztottam. Ezek az életképszerűségek sokkal spontánabbak, sokkal kevésbé megkomponáltak, és általában tényleg úgy készülnek, hogy teszem azt fekszem az ágyban egy könyvvel meg egy kávéval (vagy kajával, ez mondjuk gyakoribb), és eszembe jut, hogy hopp, ezt örökítsük csak meg. Mert ezek mutatják meg, hogy ember vagyok. Hogy valahol, a különbözőségek ellenére mind egyformák vagyunk.

Természetesen igyekszem úgy beállítani, hogy minél szebben mutasson, jók legyenek a fények (mindig azok a fránya fények!), és remélhetőleg még valamennyire hangulatos is legyen. De olyan sosincs, hogy csakis a kép kedvéért teszek úgy mintha csinálnék valamit, miközben nem.

Magát a szöveget már a Blogger kezelőfelületén szerkesztem meg, a képek elrendezésén is csak ilyenkor kezdek agyalni, illetve sokszor hozzáírok még dolgokat, esetleg átírom, vagy törlök a szövegből. Szinte sosincs olyan, hogy egy az egyben olyan formában posztolnám a végső anyagot, ahogyan az a kezdeti word doksiban megtalálható, minél többször olvasom át előnézet formátumban, annál több „hibát” szúrok ki, ezeket igyekszem minimalizálni - több-kevesebb sikerrel.

Röviden még szólnék a könyvértékelők végén helyet kapó idézetekről, amelyek – a pontszám előtt – végül lezárják az irományaimat. Márciusban vezettem be ezt a rendszert, A kávék költője volt az első poszt, ahol egy könyvből kiragadott idézettel („Egyetlen pókhálót könnyű átszakítani, de ezer pókháló lekötözhet egy oroszlánt.”) zártam soraimat. Eredetileg csak azért írtam oda, mert annyira megtetszett, megfogott, és átadta a könyv lényegét, hogy úgy éreztem, így lesz teljes a bejegyzés. Aztán ez valahogy rádöbbentett, hogy talán jó ötlet lenne minden könyv esetében kiválasztani egy-egy olyan gondolatsort, amely ügyesen elkapja az adott könyv esszenciáját, és még akár el is gondolkoztatja az embert, átad picit a hangulatból, hogy könnyebb legyen eldönteni: vajon nekünk való-e az a bizonyos könyv?

És akkor stílusosan ezúttal is egy idézettel zárnék – ezúttal T. S. Eliot szavaival, amelyek a parafatáblámra tűzve nap mint nap emlékeztetnek, hogy:

„The purpose of literature is to turn blood into ink.”