Élet az atombomba után | Robert Merle - Malevil

Robert Merle – Malevil

Oké, tehát: a lehető legjobb döntésem volt elolvasni Merle klasszikusát, a Malevil-t. Ez a könyv ugyanis minden túlzás nélkül mondhatom, hogy bőven túlszárnyalja a zseniális jelzőt.

A regény egy 70-es évekbeli posztapokaliptikus utópia, erősen megspékelve társadalomkritikával és kalandokkal, amely egy olyan kombináció, ami gondoskodik róla, hogy hihetetlenül olvasmányos történetet kapjunk, miközben erőteljesen megjelenik az a bizonyos hozzáadott érték is.

Hogyan is kell ezt érteni? Úgy, hogy Merle amellett, hogy egy baromi ütős alaptörténetet vázol fel, ami pusztán csak a szórakoztatás mércéjével mérve is igen élvezetes és érdekes, pluszban olyan gondolatokat ágyazott bele a könyvbe, amely fontos kérdéseket vet fel az olvasóban, azáltal például, hogy megjeleníti a mikro – és makrotársadalmak működését. 

A történet végén pedig szociológiai szempontból is roppant izgalmas szituációkat vázol fel, amely ügyesen bemutatja, hogy a különböző embertípusok vezetési jellemzői milyen következményeket hordoznak. Elhiszitek, ha azt mondom, hogy ez tényleg elképesztően érdekes? Mert bizony az.

Na de: a 70-es évek vidéki Franciaországában járunk, ahol az emberek zöme mezőgazdaságból, állattartásból, és egyéb hagyományos szakmákból él. Ami elég jól jön nekik, amikor beüt a krach (pontosabban atombomba robban), és az a maroknyi ember, aki valamilyen csoda folytán - vagy még inkább a kedvező természeti adottságok miatt – túléli a túlélhetetlen, kénytelen lesz visszatérni szó szerint a gyökerekhez. Maguknak kell kitermelniük és megtermelniük mindent. És legfőképp: újra fel kell építeniük a társadalmat – ami a könyv egyik leghangsúlyosabb központi témája.

A történetet Emmanuel Comte nézőpontjából ismerhetjük meg, aki a becsapódáskor egyedül élt egy kastélyban, Malevil-ben, és barátaival együtt – hála a kastély atombiztos falainak - túlélték a robbanást. Emmanuel egyfajta vezetőjévé válik a kis csapatnak, és igyekszik igazságosan, de mégis határozottan irányítani a mindennapjaikat. Rengeteget gondolkodik, szívén viseli a társaság, valamint az elképzelt jövőjük sorsát, és ennek megfelelően hozza döntéseit. Időközben előkerülnek újabb túlélők, és mindenféle kalandokba keverednek, egyeseket maguk közé fogadnak, míg mások sokkal kevésbé kellemes sorsra ítéltetnek.

Roppant érdekes megfigyelni, hogy hogyan birkózik meg a malevili kiscsapat, illetve a Malevil-en kívül rekedt túlélők azzal az egyszerű ténnyel, hogy nők szinte alig maradtak életben. Márpedig lássuk be, a társadalom újjáépítéséhez kétségtelenül szükség van rájuk is. A férfiak jelentős létszámbeli túlsúlya (is) hozzájárul ahhoz, hogy egyfajta alternatív társadalom kezdjen kiépülni. Nem az eredeti állapotokat akarják rekonstruálni, hanem valami újfajta, meglehetősen innovatív, de mégis élhető(bb) konstrukciót próbálnak létrehozni.

Bár nagyrészt Emmanuel írja le a történéseket, időnként a fiatal Thomas széljegyzetei árnyalják jobban a képet, ami remek fogás volt Merle-től, ugyanis megmarad az olvasó szoros kapcsolata Emmanuellel, tényleg szinte úgy érezzük, hogy személyesen ismerjük, eközben azonban Thomas mindenféle érdekességekre hívja fel a figyelmünket, amiket Emmanuel bizonyos okokból kifolyólag nem tárt az olvasó elé. Ezek a széljegyzetek ugyanakkor ritkák és rövidek, így megmarad mégis a könyv egységessége. Ügyes, ügyes.

Egyébként most írás közben érzem, hogy iszonyatosan nehéz néhány mondatba belesűrítenem több mint 700 oldal történéseit és gondolatait, főleg a Malevil esetében, mert tényleg annyi, de annyi pluszt ad, annyira sokszínű és érdekes, és egy atomrobbanás utáni állapot mindenféle lecsapódásába bepillantást enged. Középpontban persze, ahogy már korábban említettem magával a társadalommal. De megjelenik rengeteg más kérdés is: mi történt a természettel, az állatvilággal, a technológiai fejlődéssel, az orvostudománnyal? Hogyan értéktelenednek el a korábban értékes dolgok, és válik megfizethetetlen kinccsé például egy darab papír és toll?

Elképesztő könyv. Erősen ajánlós. Mindenkinek.

„Az ember az egyetlen állatfaj, amely képes tulajdon halálának a gondolatát felfogni, és az egyetlen, amely kétségbeesik miatta. Furcsa faj, valóban: ádázul pusztítja önmagát, és ádázul küzd önnön fennmaradásáért.”

csillagos 5/5