Christelle Dabos – A tél jegyesei
[Les fiancés de
l’hiver]
Még egy hónap se telt el az évből, és lehet, hogy máris
2018 legnagyobb meglepetéséhez volt szerencsém?! Egyelőre legalábbis igen
esélyes a dolog, pedig bevallom, ezt nem gondoltam volna, amikor kézbe vettem
Christelle Dabos könyvét. Sőt, még az első egynéhány oldalon sem. Aztán puff,
jött valami, ami lesöpört a lábamról.
Na jó, de mi is ez a könyv, ami annyira nem tűnik az én
világomnak, és mégis úgy imádtam, hogy már tűkön ülök, hogy olvashassam a
következő részét?
A tél
jegyesei
egy elképesztően kreatív és eredeti történet, amire ráfoghatjuk, hogy ifjúsági
meg azt is, hogy fantasy, de valójában ezeket a besorolásokat mind meghaladja,
és az olyan szkeptikusok szívébe is simán belopja magát, mint amilyen én is
vagyok, akit amúgy az előbbiekben említett egyik műfaj sem hoz lázba. Sőt.
Szóval a regény valami egészen egyedi keveredése a különböző műfajoknak, Dabos
pedig hihetetlenül jó érzékkel adagolta az összetevőket, aminek köszönhetően
egy nagyon szerethető történetet alkotott, és amiről nem is tudom elképzelni,
hogy valakinek ne tetsszen. De komolyan.
Ha hangulatokban gondolkozom, akkor leginkább talán az
Incarceronhoz hasonlíthatnám (amit bár rég olvastam, de a mai napig fel tudom
idézni azt az egyedülálló miliőt, ami miatt úgy megszerettem), de emlékeztet
némileg Az Ékkő, vagy a Hervadás világára is - csak sokkal élvezhetőbb és
kreatívabb kiadásban -, némi Harry Potteres beütéssel. Összességében azonban
tényleg egy kifejezetten izgalmas és új dolgot kapunk, amire azt kell mondjam,
abszolút jogosan nyert több irodalmi díjat.
A sztori egy rém jópofa világban játszódik, aminek
egyik érdekessége, hogy egy csomó kérdést nyitva hagy nekünk, de épp elég
benyomást kapunk ahhoz, hogy képet alkothassunk róla. A világ szilánkokra tört,
és az egyik ilyen világszilánkon – nevezetesen Animán - él szerethető és
talpraesett hősnőnk, Ophélie, aki egyébként a lelke mélyén vérbeli régi vágású
lány, akit nem érdekel a felszíneskedés meg az elvárások, és boldogan ellenne
szeretett múzeumában élete végéig. Na de persze még véletlenül sem így alakul
az élete, ugyanis a Matrónák egy másik világszilánkra – a Sarkra – küldik egy
modortalan pasihoz, Thornhoz, hogy legyen szépen a felesége. Ophélie persze
puffog (ki ne tenné?), és mindent megtesz, hogy kibújjon kötelezettsége alól,
de hát persze hiába. A Sarkra megérkezvén pedig kénytelen szembesülni azzal,
hogy ez itt egy merőben más világ, mint amihez szokott. Ármánykodások,
cselszövések, képmutatások veszik körül, miközben a rivális nemzetségek
0-24-ben egymás életére óhajtanak törni, Ophélie-nek pedig helyt kell állnia
ebben a torz közegben, amin az sem segít, hogy vőlegénye és annak nagynénje sem
éppen vendégszeretetükről híresek.
A könyvben egyébként több kifejezetten keményebbnek
mondható jelenet is van, aminek én személy szerint meglehetősen örültem,
ugyanis nem az a butuska tündérmese, hanem – azzal együtt, hogy egy ilyen
elvarázsolt világban járunk – nagyon is valóságos problémákkal szembesülünk.
Ebből kifolyólag is mondom azt, hogy ez itt tényleg nem egy klasszikus ifjúsági
regény.
Egy szó mint száz: én rettentően élveztem a
könyvet, holott nem győzöm hangsúlyozni, hogy alapvetően mennyire nem stílusom
az ilyesmi műfaj, tehát tényleg kiemelkedőnek kell lennie annak a műnek, ami
ilyen szintű lelkesedést tud kiváltani belőlem. Zseniális, én pedig már alig
várom a folytatást (- ami ősszel fog érkezni)!
„A halottainkról nem szabad megfeledkezni, különben olyan, mintha másodszor is hagynánk őket meghalni.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése