Sarah Perry – Az essexi kígyó
[The Essex Serpent]
Nem könnyű erről a – nem véletlenül – rendkívül
megosztó könyvről írni, ugyanis egyszerre szól semmiről és mégis mindenről.
Hogy micsoda? Igen, ez paradoxonnak hangozhat, de talán így tudnám leginkább összefoglalni a könyvvel kapcsolatos vegyes és kissé talán ellentmondásos érzéseimet. Kétségtelenül el kell kapni hozzá azt a hangulatot, amikor ideális olvasnivaló
válhat belőle, máskülönben könnyedén válhat semmitmondó, üres szenvedéssé.
Melankolikus és nyomasztó viktoriánus atmoszféra,
misztikum, barátság és szerelem vékony határvonala, gyűlölet, fontos eszmék,
furcsa falucska, vallás és orvostudomány – ha címszavakban kéne összefoglalnom
Az essexi kígyót, én ezeket emelném ki.
Nagyon sokáig én is úgy éreztem, hogy ez egy katyvasz,
ami nem szól semmiről, nem értem az egészet, mi ez a (díjnyertes)
keszekuszaság, ami megbújik a csodálatos borító mögött? Aztán a kíváncsiságom
győzedelmeskedett (na meg azért túlzás lenne azt állítani, hogy szenvedés volt
olvasni a könyvet, élveztem én, pusztán nem értettem, hogy mi lesz mindebből)
és végigolvastam a regényt, aminek nagyon örültem – ugyanis a vége valamiféle
megvilágosodással szolgált számomra. Legalábbis értelmet nyert ezeknek a
végtelenül furcsa embereknek a története. Ugyanakkor a mai napig nem nagyon
tudom hova rakni a dolgot: vajon mit akart Sarah Perry ezzel a könyvvel?
Egyébként talán épp ez a szépsége a regénynek, mindenki
mást lát bele és benne, talán ezért is születhettek ennyire megosztó
vélemények. Ezért is tűnhet egyesek számára időpocsékolásnak, míg másoknak az
év könyvének. Nyilván ez így van minden könyv esetében, de Az essexi kígyóra ez
azt gondolom, hogy kiemelkedően igaz.
Cselekménye egyébként nem sok van, ebbe nem is folynék
bele a spoilerveszély elkerülése végett, meg nem is ez a lényeg, de röviden és
tömören: az essexi kígyó mítosza köré épül a történet, ami mindenkiből mást hoz
ki. Egy falucskában járunk, ahol a mítosz az emberek megdöbbentően nagy részét
szinte megbénítja, annyira félnek, míg a helyi – nem éppen szokványos – pap
idegrohamot kap ettől a hisztériától és józanésszel próbálja meggyőzni híveit,
hogy nyugodjanak már le. Ebbe a világba csöppen bele főhősnőnk, az egészen
különös és frissen megözvegyült, maszkulin Cora, akinek kíváncsisága
nyughatatlan, abból a célból, hogy a mítosz után eredjen. Eközben pedig
különböző emberi kapcsolatba bonyolódik bele, valamint korábbi londoni élete is
utoléri…
A karakterek kidolgozása nekem nagyon tetszett, azzal
együtt, hogy egyikük sem volt igazán szimpatikus. Nem is ez a lényeg, hanem az,
hogy valós személynek éreztem őket, akik nem tökéletesek ugyan, de nem is
velejéig romlottak. Leginkább talán lelkileg sérültek. De hát ki nem az
valamennyire?
Szóval ez a könyv… már befejeztem pár hete, mégis azóta
is bennem motoszkál és keresi a helyét – egyelőre hiába. Nagyon furcsa élmény
volt, de egyáltalán nem bántam meg.
„A bérrabszolga ne gondolkozzon. Vagy azt hiszi, hogy a gyufagyári lányoknak vagy bányákban güriző fiúknak van idejük gondolkozni, terveket szőni, forradalmat csinálni? Ez a legnagyobb gazság: még láncra se kell verni az embereket, mert az elméjük van megbéklyózva. Volt idő, amikor úgy gondoltam, nem vagyunk különbek az igáslónál, ám a helyzet sokkalta rosszabb – fogaskerekek vagyunk csupán a gépezetben!”
4/5
Szia!
VálaszTörlésPár hete kezdtem követni a blogod, és be kell vallanom, első sorban a fotóid fogtak meg! Nagyon tetszik, hogy minden poszt mellé a saját képeidet illeszted be, igazán hangulatosak és egyediek. Már ez is elég ahhoz, hogy kedvet kapjak egy könyvhöz. :)
Sok helyen láttam már Az essexi kígyó borítóját, de általában tartózkodom a felkapott dolgoktól, így ez sem mozgatott meg, bár tény, hogy a borítója nagyon szép. A véleményed viszont felkeltette az érdeklődésem, és ezennel fel is került az elolvasandók listájára. Köszönöm! :)