Ha röviden kéne
meghatároznom, hogy mit is tud tulajdonképpen a nem egyszerű nevű Nguyễn Ngọc Thuần
apró könyvecskéje, azt mondanám: ez maga a szavakba foglalt gyerekkor.
Ízlelgessük ezt egy kicsit: nem tudom, ki tud felidézni egy-egy pillanatot
arról, hogy milyen volt gyereknek lenni. Ne eseményekre gondoljunk, hanem
érzésekre, hangulatokra, arra, hogy hogyan tekintettünk a világra és egymásra,
hogy milyen gondolatok cikáztak a fejünkben. A szerző tűpontosan kapta el ezt
furcsa, álomszerű érzést, helyenként egy az egyben felidézve bennem gyerekkorom
egy-egy mozzanatát, és azt, hogy mindezt hogyan éltem meg.
Érdekes egyébként, hogy a könyv olvasását nem élveztem különösebben. Na,
félreértés ne essék, közel sem szenvedtem vele, de abszolút nem értettem, hogy
hogy lehet, hogy Vietnámban már a
huszadik kiadásánál jár, Svédországban pedig 2008-ban elnyerte a Pán Péter-díjat.
Értetlenségem egészen addig tartott, amíg be nem fejeztem a könyvet. Miután
pedig aludtam is rá egyet, lelkesedésem egyre kirobbanóbb.
VALAHOGY MOST CSAPÓDIK LE A LELKEMBEN, HOGY MI MINDENT JELENT EZ AZ APRÓCSKA, MÉGIS IGEN MEGHATÁROZÓ REGÉNY: A KOMPLETT GYEREKKORT. AZT AZ ALAPOT, AMIRE ÉPÍTKEZÜNK.
És hogy miről szól tulajdonképpen a könyv? Egy apró vietnámi faluban élő
tízéves kisfiú, Trí Dũng szemszögéből ismerkedünk a világgal, az emberekkel, az
emberi kapcsolatokkal. Nem véletlenül fogalmaztam így.
NEM AZT FIGYELJÜK, AHOGY EZ A KISFIÚ FEDEZI FEL A VILÁGOT – MI MAGUNK VAGYUNK A FIÚ.
Hirtelen ott állunk mi is, gyerekszemmel: néha kissé értetlenül, néha
ijedten, néha pedig vakmerően csodálkozunk rá a világra, feszegetjük saját
szellemi, morális, és fizikai határainkat, időnként pedig – néhol némi atyai/anyai segítséggel megtámogatva – levonjuk a konklúziót. A könyv tényleg visszaviszi az olvasót a gyermeki létbe, felidézve a
nehézségeket, prioritásokat, amelyekkel szembesültünk: a kalandok, a
befogadásra-elfogadásra vágyás, az önzés, a felnőttekre mintegy istenségekre
tekintés, az ismeretlentől való félelem és az e felé húzó kíváncsiság
kettőssége, a mi saját, belső világunk kivetítése, és az ebben való létezés.
 |
| Van egy egészen érdekes hangulata annak is, hogy a védőborító alatt pedig ez a csoda bújik meg. |
Az egyébként sem túl hosszú (~200 oldal) könyvet sok-sok rövidebb fejezet
tagolja, aminek én speciel nagyon örültem, mert szerintem sokkal jobb így
olvasni, és amelyek mind valamilyen gyermekkorunkban központi szerepet betöltő téma köré
csoportosulnak, legyen szó például barátságról, veszteségről, irigységről, kalandokról,
vagy épp a felnőttek furcsaságairól.
Kedvenc témámra, a borítóra rátérve
azt is meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint tökéletesen adja vissza a
könyv hangulatát és lényegét, egészen fantasztikus.
NGUYỄN NGỌC THUẦN IGAZÁN ÉRDEKES, HULLÁMVASÚTSZERŰ UTAZÁSRA INVITÁL A CSUKOTT SZEMMEL NYISS ABLAKOTTAL, AMELY A KÖNNYED, GONDTALAN GYERMEKKORI ÉLMÉNYEK ÉS A FÁJÓ VESZTESÉGEKKEL VALÓ KÜZDELEM KÖZÖTT ÜGYESEN LAVÍROZIK.
Ajánlom ezt az egészen egyedülálló, több szempontból is igazán „tavaszi” hangulatú könyvecskét
mindazoknak, akik mélyen tudnak azonosulni A
kis herceg mondanivalójával; azoknak, akik szeretik az álomszerű, szinte
lebegésre emlékeztető atmoszférát; azoknak, akik nyitottak a szokatlanabb
olvasmányokra; és azoknak, akik valami igazán kedves, léleksimogató olvasmányra
vágynak.
„Hùng bácsi, te szereted az esőfürdőt, kiabáltam a kapuból. Hùng bácsi kinyújtotta a kezét az ablakon. Ahogy messziről néztem, olyan volt a feje, mint egy nagy szőrpamacs. Az álla meg iszonyatosan nagynak látszott.
Én felnőtt vagyok, mondta nevetve. A felnőttek nem szoktak esőfürdőzni.
Miért?
Ezzel jár, ha valaki felnőtt lesz. Kinő bizonyos dolgokból.
Hát akkor én soha nem akarok felnőni, mert esőfürdőzni nagyon is jó kaland. Gyere velem te is! Ha veszel egy kis esőfürdőt, akár el is felejtheted, hogy felnőtt vagy.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése