Könyvértékelő: S. J. Watson - A másik én

S. J. Watson – A másik én

[Second Life]

Erre mondom azt, hogy aztamindenségit!
Egyszerre érzem üresnek és túltelítődöttnek magam. Ez a könyv kicsit megölt bennem valamit. - És tette mindezt briliáns módon! Mazochistáknak feltétlenül ajánlom.

Kérem szépen, csak nem ilyen a nagybetűs pszichológiai thriller? Könnyen meglehet. Elképesztő fordulatokkal teletűzdelt, szövevényes, és eseménydús. Zseniális - szinte skizofrén élményt nyújt. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy egyre inkább nem tudjuk, hogy mi micsoda, ki kicsoda valójában; ki van velünk, és ki van ellenünk. Emiatt pedig szinte letehetetlen, mert meg akarjuk érteni, tudni akarjuk, össze akarjuk rakni a darabkákat - noha mindez szinte felfoghatatlan a józan ész számára. 

A dolog úgy indul, hogy egy londoni háziasszony, Julia húga, Kate gyilkosság áldozata lesz Párizsban. Innentől akár hagyományos nyomozgatásos krimibe is csaphatna a könyv, de S. J. Watson más irányból közelítette meg a témát.
A rendőrség azt állítja, hogy a lány rablógyilkosság áldozata lett, de Julia számára nem áll össze a történet, így úgy dönt, hogy maga néz utána a dolgoknak. Ennek során először Párizsba utazik, hogy jobban feltérképezze húga életének részleteit, és többet tudjon meg róla. Ahogy egyre mélyebbre ássa magát, úgy tárul fel előtte egy egészen más világ: a virtuális viszonyok kendőzetlen valósága. Julia először maga is elhiszi, hogy csak húga miatt kezd el chatelni egy ismeretlen férfival, ám csakhamar elveszíti az irányítást, és kettős életet kezd élni. Eleinte minden szórakoztatónak és veszélytelennek tűnik. Eleinte. Azonban kiderül, hogy cseppet sem ártatlan játszmába kezdett. Lassanként a fantáziái kezdenek megelevenedni, Julia pedig hiába próbálja hárítani, valójában ő is tudja, hogy ennyi véletlen nem létezik. Minden egy jól összehangolt terv része.

A könyv olvasása során én is fokozatosan egyre paranoiásabb lettem – főként a második felétől, gyakorlatilag mindenkire gyanakodtam, senkiben nem bíztam meg. Újra és újra felvetődött a kérdés: mennyire ismerhetünk meg valakit? Vajon ki van benne a játszmában? Egyáltalán, miről szól a játszma? Az biztos, hogy itt semmi sem véletlen…

Nem csupán a jelen eseményei bírnak jelentőséggel, a múlt kísértetei is mintha újból visszatérnének. Egy olyan múlté, amelyről Julia azt hitte, végleg maga mögött hagyott: a sok fájdalmat, függőséget, árulást.

Bár nem ez a könyv legfőbb „tanulsága”, mégsem elhanyagolható módon hívja fel a figyelmet az internet veszélyeire. Arra, hogy milyen könnyen kihasználhatóak vagyunk, ha nem tudjuk okosan, az előnyünkre szolgáló módon kezelni. Mennyire könnyelműek az emberek a monitor takarása mögött. Holott ez sokszor nem hogy takarna bennünket – épp ellenkezőleg: felfedi életünk legintimebb pillanatait. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen rémesen egyszerű mindezzel visszaélni, és manipulálni. Elhinni egyfajta virtuális valóságot.

Kétségkívül hihetetlenül ütős filmet lehetne forgatni a könyvből, ugyanis annyira adja magát a stílus. Nekem a Trance, a Side Effects, illetve a Shutter Island is rögtön beugrott róla. Ugyanolyan jellegű mindfuck hatást kapunk.

Azt viszont megjegyezném, hogy – nem tudom, ez azért van-e, mert mostanában különösen sok krimit/thrillert olvasok – több esetben idő előtt ráéreztem a nagyobb csavarokra, valahogy túl sok jel volt már elhintve, és számítani lehetett arra, hogy na, most jönni fog valami nagy bumm, méghozzá ez vagy az, és lám, ott is volt. Pedig direkt nem szoktam ilyeneken gondolkozni, mert nem szeretném elrontani a meglepetést. Tudatosan sosem járatom az agyam azon, hogy na vajon ki lesz a gyilkos, vagy mi lesz a következő fordulat.  Itt azonban többször is annyira adta magát, hogy egyáltalán nem okozott meglepetést. De! Mindezzel együtt mégis meglehetősen sokszor sikerült meglepnie, néha egyenesen olyan mértékben, hogy jó, hogy nem dobtam rögtön egy hátast.

A történet vége úgy befejezetlen, hogy közben mégsem befejezetlen. Az ilyet szeretem. Nem kell annyira a szájába rágni a kedves olvasónak, hogy na és akkor boldogan éltek, míg meg nem haltak. De kiidegelni sem kell azzal, hogy egy fordulat kellős közepén magára hagyjuk a gondolataival, hogy nesze, gondolj, amit akarsz. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból itt sikerült megtalálni egy harmonikus egyensúlyt – már amennyire harmonikusnak lehet nevezni egy ilyen teljesen elvetemült sztorit -, és korrekt befejezést kaptunk. Watson pont annyira hagyta nyitva, amennyire megköveteli a könyv jellege.

El se hiszem, hogy mostanában mennyi jó könyv kerül a kezem ügyébe.

4.5/5