Könyvértékelő: Kati Hiekkapelto - Kolibri

Kati Hiekkapelto – Kolibri

[Kolibri]

A kolibri a világon a legkisebb létező madár, egyes fajtái alig nagyobbak, mint egy közönséges dongóméh. Ezek az apró szárnyasok kizárólag Amerikában – különösen Dél-Amerikában – élnek.
Ezzel szemben Kati Hiekkapelto kolibrije Finnországban őshonos, és a sorozatgyilkosok különösen kegyetlen fajtájába tartozik.

Mielőtt még azt hinnénk, hogy valami elvetemült állatos thrillerről lesz szó vagy esetleg Hitchcock madarai kaptak új szárnyra (haha), mindenkit megnyugtatnék - vagy lelomboznék? -, ez esetben a kolibri egyfajta metaforaként jelenik meg, és egy azték istenhez, a kiejthetetlen nevű Huitzilopochtli-hoz (ejtsd: elméletileg vitzilopocstli, gyakorlatilag inkább hagyjuk) köthető. Ugyanis ennek a széphangzású névnek a jelentése: kolibri balról, avagy déli kolibri. És hogy kapcsolódik mindez a könyvhöz? Nagyon úgy tűnik, hogy egy szertartásos mészárlásairól elhíresült sorozatgyilkos garázdálkodik Finnország erdős vidékein, aki a vérszomjas isten modernkori megtestesítőjének képzeli magát. Vagy mégsem?

Kati Hiekkapelto (ez a név is majdnem olyan jó mondjuk, mint az imént emlegetett istenségé) könyve amolyan ’három az egyben módon’ egyszerre izgalmas krimi, vérfagyasztó thriller, és elkeserítő társadalomkritika. Bizony ám! Úgy látszik manapság már nem elég egyetlen műfaj köré építeni a sztorit. Na de, félreértés ne essék, ez nekem tetszett. Mindemellett pedig az írónő sem hazudtolta meg önmagát, ugyanis mint kiderült, kifejezetten szakterülete a menekülteket érintő rasszizmus és kirekesztettség kérdése. Ennél aktuálisabbat pedig jelenleg – sajnos - el sem tudnék képzelni. Ennél fogva tehát a menekültkérdés igen hangsúlyos szerephez jut a könyvben. Ezáltal pedig az erkölcsi dilemma megjelenése kipipálva, méghozzá nem csupán egyoldalúan.

Alapvetően szakmai szempontból két különálló szál jelenik meg: adott egyrészről egy kurd bevándorló család, ahol egy éjszaka a legidősebb lány halálra rémülten tárcsázza a segélykérőt és azt állítja, hogy meg akarja ölni a saját családja.
A másik irány a már korábban említett „kolibri-vonal”, azaz az erdei futókat öldöklő gyilkos, aki a kegyetlen azték istenhez (csakazértsem fogom még egyszer leírni) köthető nyomokat hagy maga után, és kitartóan szedi áldozatait.

Külön csavar a történetben, hogy főszereplőnk egy magyar származású nyomozó, Fekete Anna, aki maga is bevándorlóként próbál érvényesülni Finnországban, és egyenesen a két eset közepébe csöppen, amikor első munkanapját tölti a rendőrség erőszakos bűncselekmények osztályán. A helyzet pikantériáját szolgáltatja, hogy Anna újdonsült társa, Esko az a tipikus ellenszenves figura, amelyből Magyarországon sincs hiány: alkoholista, rasszista, általánosító, kötekedő - és még csak nem is jóképű. Úgy tűnik tehát, hogy a nyomozónő feje felett hamar összecsapnak a hullámok: nem elég, hogy csapatával értetlenül állnak a gyilkosságok előtt, és Esko is próbálja megkeseríteni mindennapjait, emellett természetesen magánéleti gondokból is bőven kijut neki. Utóbbi mondjuk szerintem részben a saját hibája. Többek között ennek is köszönhető, hogy bevallom, a végére sem lett kifejezetten szimpatikus.

Talán skandináv mivoltának köszönhetően, mindenesetre átjárja a könyvet egy sajátos – néhol picit nyomasztó – hangulat. Elég sok szereplő jelenik meg a történet folyamán, a nyomozás viszonylag lassanként halad előre, és hamarabb rájöhetünk a gyilkos kilétére, mint az szerintem indokolt lett volna. A motivációja azonban – számomra – hááát, hogy is mondjam, kissé ingatag lábakon áll. Megkérdőjelezhető mindenesetre.
Ahhoz képest, hogy maga a könyv több, mint 500 oldal, tehát elég hosszadalmasan csűri-csavarja a sztorit, a végét egy hangyányit összecsapottnak érzem. Egyrészről bennem maradtak kérdések a gyilkosság miértjével kapcsolatban is, emellett pedig több szál elvarratlan maradt. Nem olyan ’mindenki értelmezze, ahogy gondolja módon’, hanem inkább amolyan kissé félbehagyott módon. Azt nem mondanám, hogy ez zavaró, de bennem azért hagyott némi hiányérzetet.  Érdekes volt, hogy szó esett bizonyos helyzetekről, szereplőkről, gondolatokról a könyvben, de azt gondolom, jobb lett volna, ha kicsit következetesebb az írónő, és a későbbiekben is kezd ezekkel valamit.

Összességében azonban megszavazom a könyvnek – és Kati Hiekkapeltonak – a bizalmat, mert persze bele tudok kötni, de mégis elárul valamit (nem csak azt, hogy még nem kezdődött el a szorgalmi időszak), hogy elég hamar ledaráltam, pedig nem egy rövid olvasmány. És nem azért, mert túl akartam esni rajta. Nagyon érdekelt a szereplők sorsának alakulása, a bevándorlókkal kapcsolatos következtetések levonása, illetve reménykedtem a motivációk mélyebb ismertetésében.

Ja, és el ne felejtsem: ez az írónő első könyve, úgyhogy elnézőbb vagyok - de amúgy tényleg nincs szükség sok elnézésre. Ha Kati Hiekkapelto valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy határozna, hogy az én személyes véleményemre lenne kíváncsi, hát nagyjából ennyi belekötnivalóm lenne. Amíg pedig ez a pillanat el nem következik, addig várom a következő könyvét.

4.5/5