Könyvértékelő: Roboz Léna - Balkáni árnyak

Roboz Léna – Balkáni árnyak

Nem értem.

Roboz Léna könyve igazi finomságokat ígér: ezredfordulós Budapest, balkáni szál, gyilkosság, nyomozás, korrupció, szörnyű titkok a múltból. Úgy voltam vele, hogy na, ide vele, ezt imádni fogom.

De nem.

Az a helyzet, hogy nagyon sok hibája van ennek a könyvnek. Szerintem. Elnézést, ha valakit megbántok ezzel, nem célom, csupán nem tudok még mindig magamhoz térni a hitetlenkedésből. Hiába tűnt rettentően ígéretesnek, mégis bennem hatalmas űrt hagyott.

De talán mégis értem.

Kezdjük is el. Picit megtévesztő egyébként a borítón olvasható szöveg: ’Mai. Magyar. Valóság.’ A regény 2000-ben játszódik, ami nem volt ugyan régen, de nem egészen ugyanaz. Értem én, hogy ez így milyen jól hangzik, de mégsem igazán fedi a valóságot.

Ezen túllépve, első megállapításom az volt, hogy roppant lassan és vontatottan indul a történet. És ilyen is marad… meddig is? Őőő… némi fellendüléssel úgy a közepe tájáig, de összességében a legvégéig (!).

Már a könyv elején rengeteg szereplő zúdul ránk. Tényleg rengeteg. Alig bírtam megjegyezni őket, gyakran kellett visszalapoznom. Ez nem csupán annak köszönhető, hogy ilyen nagy számban jelentek meg, hanem annak is, hogy elképesztően azonos sémára épültek a karakterek. Gyakorlatilag minden férfi jóképű, középkorú, nőfaló, és erkölcstelen (röviden: öltönyös seggfejek). Ja, és persze folyton teniszeznek, vitorláznak, meg szaunáznak.

Oké, na de mi is a sztori? Hát, ezt én is szeretném tudni… Komolyra fordítva a szót: adott a húszas évei végén járó oknyomozó újságíró, Tóth Sára – egyébként szerintem igencsak ellentmondásos és kidolgozatlan karakter -, aki egy nemzetközi korrupciós ügy felgöngyölítésén szorgoskodik, amelybe később bekapcsolódik – a természetesen daliás megjelenésű, Disney-hercegeket is megszégyenítő – kollégája, Majoros is. Nagyjából ennyi. A könyv mellett szól, hogy a korrupciós szál meglehetősen életszerű, és ebben emlékeztet is a Frei-könyvekre - hiába mások a nevek, a helyszínek, mégis tudjuk, hogy valójában a könyv többé-kevésbé valós cselekményeken alapul.
Sára magánéletébe is kaphatunk némi bepillantást, de az egésznek se füle-se farka. Munkája során Sára próbálja levadászni a „nagyvadakat”, a politikusokat, vezetőket, sztárügyvédeket, diplomatákat – tehát az öltönyös seggfejeket -, ennek során pedig beutazza a balkáni térséget.

Ahogy már korábban utaltam rá, nagyjából a regény közepe táján két dolog történik: egyrészről némileg kezd beindulni a történet, másfelől ekkorra sikerült a szereplők népes gárdáját végre megjegyeznem. (Később rájöttem, hogy utóbbi kijelentésem elhamarkodott volt.)

A krimi ismérve - véleményem szerint - többek között az, hogy bővelkedik fordulatokban és izgalmakban. A Balkáni árnyaktól azonban hiába várunk ilyesmit. A történet túlságosan kiszámítható, semmiféle izgalmat vagy meglepetést nem tartogat. Ha pedig ez nem lenne elég, még összecsapott is. Bár úgy sejtem, e könyv esetében nem ez volt az elsődleges szempont, sokkal inkább egyfajta regény köntösébe ágyazott tényfeltáró írás lehet a dolog mögött. Többek között emiatt is azt gondolom, hogy Roboz Léna nem egy valós személy, hanem egy írói álnév mögé bújt olyan illető, aki meglehetősen képben van a témában. Esetleg megkockáztatnám, hogy maga is újságíró?

Visszatérve a klasszikus regényes elemekhez: a stílus egyáltalán nem ragad magával – egy jó könyvnél azt érzem, hogy én is aktív részese vagyok a történéseknek: együtt izgulok/örülök/szomorkodok a szereplőkkel, itt azonban ezt meg sem közelítettük. Ezt betudom újfent az iménti feltételezésemnek.

Tudom, most nagyon sok negatívum tört ki belőlem, de azért néhány értékelendő vonása is akad a Balkáni árnyaknak.

Mindenképp kiemelném, hogy nagyon örülök a témaválasztásnak, bátor dolog, és azt gondolom, több hasonló témájú könyvre lenne szükség, jobban be kéne emelni a köztudatba. Sok elvakult embernek adnám a kezébe emiatt a könyvet – bár sajnos van egy olyan érzésem, hogy elsősorban nem az a réteg vesz kézbe hasonló könyveket, akikre ráférne egy kis fejtágítás. Viszont! Ha már regényként, sőt krimiként van reklámozva a könyv, akkor azt gondolom, hogy nagyobb hangsúlyt kéne fektetni arra, hogy valóban szórakoztató, élvezetes legyen a laikus olvasó számára is. 

Maga a történet - ahogy már korábban céloztam rá - (sajnos) elég életszerű. Sőt. Ugyanakkor a tálalása már kevésbé.

Egyébként a fejezetek lezárása egész ügyes többnyire, felkelti az érdeklődést, elhúzza a mézesmadzagot, a gyanútlan olvasó pedig csak várja és várja a beteljesülést, amely – háh!- sosem jön el.

Amellett pedig egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni, hogy mégis hogyan fordulhatott elő a 176. oldalon, hogy a muszáj szót sikerült muszáLYként leírni?! Mire egy könyv eljut a kézirat-fázisból odáig, hogy megjelenjen, hány emberen kell végigmennie? Senki nem vette észre? Borzasztóan szemet szúró hiba.

muszáLY?!

Mérges vagyok. Mérges vagyok, mert ebből a témából aztán valami hihetetlenül jót és aktuálisat lehetett volna kihozni. Ez azonban - a laikus olvasó számára legalábbis - közel sem teljesült.

(Egyébként zárójelben megjegyzem, hogy kedves Anyukámnak is odaadtam a könyvet - aki sokkal jobban képben van a könyv központi témájával kapcsolatos dolgokkal -, és bár általában hasonló véleményen vagyunk a könyvekről, ez esetben abszolút nem egyezett a véleményünk: ő ugyanis elismerő szavakkal illette. Bár nem feltétlenül irodalmi értelemben. Szóval ez van, ízlések és pofonok.)

"Megvesztegető ajándékot ne fogadj el!"

2.5/5