Könyvértékelő: Sophie McKenzie - Mióta meghaltál

Sophie McKenzie – Mióta meghaltál

[Close My Eyes]

Kicsoda Sophie McKenzie, és miért nem hallottam még róla ezelőtt? 

Sophie McKenzie egy zseni. Aki eléri, hogy a „letehetetlen” jelző ne csupán üres marketingfogást jelentsen – vagy ha mégis sikerül kicsit félretennünk a könyvet és visszatérnünk a valóságba, akkor is garantáltan ezen agyalunk. Aki az olvasót is az orránál fogva vezeti. Aki ott rúg bele az emberbe, ahol nem is számítanánk rá. Sophie McKenzie egy zseni.

Na nem azt mondom, hogy Sophie McKenzie valami orbitálisan innovatívat alkotott a Mióta meghaltál c. könyvével. Mert nem, létezik hasonló dögivel (lásd pl. A jó kislány, A másik én, Egyszer úgyis meg kell halni, Te) – szerencsére, én a magam részéről imádom az ilyen összetett, fordulatos, lélektani thrillerszerűségeket. Viszont, hogy bátran beállhat ez a könyv is a valóban jó, körömlerágós pszichothrillerek közé, az nem is kérdéses számomra.

A könyv feszült – sokszor pedig egyenesen depresszív - hangulatával hamar magával ragadja az olvasót és egyúttal átragasztja a paranoiát is: vajon kiben bízhat még az ember?

Szerencsés a könyv szerkezete is: felváltva jelen vannak ezerrel pörgős részek, visszaemlékezések, valamint elmélkedések – tehát gyors és lassabb folyású jelentek is, amelyektől kiegyensúlyozottá válik az egész történet.

Na, de hogy ne csak a levegőbe beszéljek, ejtsünk néhány szót magáról a sztoriról is. A főszereplő a harmincas éveit taposó Geniver, aki látszólag gondtalan életét éli Londonban: meglehetősen jómódú, jóképű férje igazi főnyeremény, dolgoznia pedig nem a megélhetéséért kell, pusztán hobbiból. Gen lelkét azonban sötét titkok nyomasztják, amelyek szép lassan teljesen felemésztik, és lelkileg egyre labilisabbá teszik. Olyan csapás érte őt és férjét nyolc évvel ezelőtt, amellyel képtelen megküzdeni – környezetének nem kis aggodalmára. Nyolc évvel ezelőtt ugyanis még a méhében meghalt a kislánya, akitől elbúcsúzni sem volt módja. Míg férje kiheverte a fájdalmat, és folyton újabb gyerek miatt sürgeti a nőt, aki képtelen teherbe esni a sokadik lombikbébi program dacára is, addig Gen egyre mélyebbre süllyed az önsajnálat mocsarában. Egy nap azonban váratlanul felbukkan egy látogató, méghozzá olyan hírrel, amelyre a nő titkon mindig is várt: kislánya nem halt meg – hanem elrabolták.
Innentől kezdve felgyorsulnak az események, Gen képtelen elengedni füle mellett a hallottakat, szembeszáll minden nehézséggel, hogy kiderítse az igazságot.

Egy ponton eljutunk odáig, hogy mindenki gyanús. Mindenki.

McKenzie még az utolsó utáni pillanatra is tartogat meglepetéseket. Amikor már azt hinnénk, hogy kezdenek lecsengeni a dolgok – ő azonban jön, és csavar még egyet a történeten. Én meg csak állok leesett állal, hogy aztamindenségit.

A regény egyúttal arra is rámutat, hogy szülőként mekkora felelősség nyomja az ember vállát, amellyel nem szabad visszaélni. Elég, ha egyetlen egyszer történik meg, és elképesztő lavinát indíthat el, amely egyre csak szedi mit sem sejtő, ártatlan áldozatait. Akár átvitt, akár szó szoros értelemben.

Az a helyzet, ahogy egyre jobban beszippantott a könyv, sejtettem, hogy beteg lesz, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire. Elvetemült – ez talán a jó szó rá. A lehető legjobb értelemben.

Szóval, azt mondod Sophie McKenzie? Azt mondom, ide vele!

„Egymás szemébe nézünk, és egy pillanatra mintha csak mi ketten lennénk a szobában. Az évek során megtanultam, hogy ilyen a házasság – végtelennek tűnő egyhangú mókuskerekezés és kompromisszum, amiből olykor fejvesztve menekülnénk, de aztán jön az a ritka, de imádni való pillanat, amikor a kettőnk közti kötelék ereje minden mást háttérbe szorít.”

4.5/5