Levél egy soha viszont nem látott apához ✦ Marceline Loridan-Ivens - És te nem jöttél vissza

Nem túl sok Holokauszthoz kapcsolódó könyvet olvastam eddigi életem során, illetve alapvetően a szívfacsaró történeteket is igyekszem kerülni - na ehhez képest az És te nem jöttél vissza nagyjából pont így írható le. Nekem pedig komoly dilemmát jelent, hogy eldöntsem, hogy is viszonyultam a könyvhöz.

Könyvhöz? Talán túlzás is lenne annak nevezni, ugyanis ez sokkal inkább egy el nem küldött levél és egy naplóbejegyzés keveréke lehet, ami valószínűleg magának Marceline Loridan-Ivensnek jelent a legtöbbet, a többi olvasó számára pedig kissé zavaros, és természeténél fogva ilyen szinten át nem érezhető valami. Ezzel együtt nem azt mondom, hogy megbántam volna az elolvasását. Sőt.

Mindazonáltal továbbra sem igen tudom hova tenni ezt a könyvecskét. Nem véletlenül igen megosztó az olvasók körében is (hasonlóan Az essexi kígyóhoz), egyszerűen annyira megfoghatatlan, és valljuk be, némileg öncélú, hogy itt azt hiszem, hatványozottan igaz az, hogy tényleg nem szól mindenkinek, és tényleg tűpontosan el kell találni azt a hangulatot, amikor érdemes egyáltalán kézbe vennünk. Máskülönben valószínűleg értetlenkedés és mérgelődés lesz a vége.

A rövidke iromány egyfajta zavaros visszaemlékezés a koncentrációs táborokban töltött felfoghatatlanul borzalmas időszakról, illetve remek szemléltetése annak, hogy aki megjárta a poklok poklát, az örökre a szívében viseli ennek következményeit, és számára sosem ér igazán véget. Loridan-Ivens egy olyan – számomra - újfajta megközelítést mutatott be, amely nagyon megérintett engem, és nem a cselekményével, hanem hangulatával és talán épp a le nem írt mondatokkal fogott meg a maga végtelenül kegyetlen módján, mindezt pedig a soha viszont nem látott édesapjának címzett levél formájában. Számomra annyira erőteljesen vibrál a sorok között az a lelki törés, az a frusztráció, az a feldolgozhatatlan érzés, ami mindörökre beleégett az írónőbe – és megannyi sorstársába, és ez jelenti ennek a könyvecskének az értékét. Nem a konkrét szavak, amiket olvasunk. Hanem az, amit nem látunk, amit csak érzünk, amitől bizsereg a bőrünk is.

„Még ma, hetvenöt évvel később is összerezzenek, ha akár egy idegen szájából is azt hallom: papa. Ez a szó hamar eltűnt az életemből, és annyi fájdalmat okoz, hogy csak a lelkem mélyén tudom kimondani, a számon nem bírom kiejteni.”

3.5/5