Mons Kallentoft – Véres tél
[Midvinterblod]
Elsőként is le kell szögeznem valamit: ki nem állhatom a
horrort, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy félek. Tényleg. Ezt régebben kínosnak
tartottam és leerőltettem néhányat a műfaj „remekeiből” (kizárólag filmeket),
aztán többedik álmatlanul forgolódásom során megállapítottam, hogy tiszta hülye
vagyok. Azóta sikerült megbékélnem eme fogyatékosságommal, úgyhogy azóta sem
nézek vagy olvasok horrort egyáltalán. És akkor ideje meggyónnom bűnömet:
mindemellett menthetetlen skandináv krimi és thriller rajongó lettem valahogy
az évek során – és megkövezem azokat, akik szemétnek tartják ezeket. Most jönne
az a rész, hogy „és minden ezzel a könyvvel kezdődött”, de nem igaz, mert
minden Kristina Ohlssonnal és az ő Őrangyalaival kezdődött, de ez most nem
tartozik ide. Szóval tudom ám, hogy Agatha Christienek az égvilágon semmi köze
nincs a darálós-gusztustalan horrorokhoz, de azért a skandináv műfaj kicsit
más. Kicsit durvább. Amit meg thrillernek hirdetnek, az meg még inkább. Úgyhogy
már nem egyszer találtam magam abban az ismerős helyzetben egy-egy ilyen könyv
után, hogy újfent a bárányokat számolgatom és közben nem merem kidugni a
lábujjam sem a takaró alól. Oké, elkalandoztam.
Szóval: Mons Kallentoft és az ő véres tele. Az előbbi
kicsapongásom annak is köszönhető, hogy Kallentoftnak sikerült visszahoznia ezt
a kedves kis élményt nálam. Bár ez feltehetőleg nem csupán neki köszönhető,
mindenesetre amikor a könyv utolsó harmadánál jártam és lefekvés előtt
olvasgattam, utána valahogy nem akart rám találni a nyugodt, kipihentető alvás.
De! Ez nem rossz. Mármint persze az volt, de ez már csak annak köszönhető, hogy
így lettem programozva, nem kenem a könyvre.
Kezdjük az író stílusával. Eleinte idegesítő
szokatlan volt számomra, nem rajongok a jelen időben elbeszélt történetekért.
Na de: itt igazán illik, ugyanis visz bele – számomra legalábbis – egyfajta nyomasztó
hangulatot, ami jól passzol a sztorihoz. A fejezeteket is sok-sok rövidebb
szösszenetre bontja, ezt viszont kifejezetten kedvelem valamiért. Sok szereplőt
vonultat fel, és bár már bőven van gyakorlatom a skandináv nevek megjegyzésében
(a kiejtésükben már kevésbé, nálam a Jo akkor is Dzsó), azért oda kell
figyelnünk, hogy ne vesszünk el. Szinte minden szereplőt megismerünk
valamennyire, amit Nesbønál kedvelek, mert
olyan stílussal csinálja, ami ezek szerint utánozhatatlan, de itt számomra nem
jött át ez a rész. Picit belepillanthatunk a nyomozók életébe, de elég
következetlenül, valahogy se füle-se farka, pedig lenne benne több lehetőség. Olyan
apró kis információmorzsákat hint el nekünk Kallentoft a karakterek életéből
kiragadva, amelyek izgalmasnak, érdekesnek tűnnek, de nem megy tovább (egyelőre?).
Nem mondanám, hogy ez alapvetően egy kifejezetten fordulatos
regény lenne, de van benne néhány rész, ahol azért pörögtek az események.
Meglehetősen kiegyensúlyozatlan ebben a tekintetben. Ez baj-e? Nem feltétlenül,
ízlés kérdése. Azt mondanám, hogy kapunk egy sztori szempontjából korrekt kis
kezdést: már eleve borzongunk, ugyanis az író nem sajnálja visszatérően
részletezni a kemény februári mínuszokat (és itt mínusz 20-30 fokokról
beszélünk, náluk az itthoni fagyok simán bőrkabátos időnek számítanak!),
emellett pedig egy reggel – idézem – „megcsonkított, véres, kövér hullát”
találnak felakasztva egy fára. Ezek után kicsit leül a cselekmény, de nekem
tetszett az aprólékos nyomozás leírása, tényleg lépésről lépésre, kissé lomhán
haladunk előre, mindig kicsit több mentálisan megkérdőjelezhető szereplőt
megismerve, több információ birtokában. Bepillantást nyerhetünk a főszereplő,
Malin Fors nyomozónő és kamaszlánya, Tove életébe, ennek során vegyesen teret kap a
nyomozás szála és a magánéleti szál is. A nyomozás szempontjából is több
irányba visz a sztori, de vajon melyik a helyes irány, ki lehet a gyilkos? Önkéntelenül
is azon kaptam magam, hogy valamelyik elmélet mellett teszem le a voksom és
magamban átkozódom, amikor nem abba az irányba haladnak a dolgok. Azonban
valahogy nem ütött nagyot számomra a gyilkos kiléte – de kissé előre
ugrottunk. A könyv vége felé megint
kezdenek felpörögni az események, egy ponton szinte letehetetlen volt, és
azt gondolom valahol itt kellett volna véget érnie. Nem befejezetlenül, de
azért a legeslegvégén én még csiszoltam volna valamicskét, valahogy nem ott ért
véget, ahol kellett volna.
Viszont! Pozitívumként értékelem, hogy olyan morális
dilemmát vet fel a könyv – még ha nem is teljesen tudatosan -, amin érdemes
elidőzni. Nem szeretnék és nem is tudok spoilermentesen nagyon belemenni ebbe, de
igen érdekes kérdéssel foglalkozik: a gonoszsággal. Ki a gonosz? Mitől lesz
gonosz valaki? Az ember magától lesz gonosz, vagy a körülmények teszik azzá? És
vajon egy „gonosz” emberrel mit kezdjünk? Meg lehet menteni? Menthetetlen?
Sajnáljuk őt? Bántsuk? Persze senki ne gondolja azt, hogy filozófiai
magasságokba emelkedik a szerző, de feldobja nekünk a témát és rajtunk áll,
mihez kezdünk vele, mennyi gondolatot szánunk rá. Szerintem érdemes.-
Mint ahogyan a könyvet is elolvasni. Nem tökéletes - de az
kinek kell? Olvastam már jobbat, sokkal jobbat is, de jó, és legfőképpen
ígéretes. Támogatom a szerzőt és kétségtelenül el fogom olvasni a sorozat
második részét (Halálos nyár) is.
Én a skandináv krimik mértékegységét Nesbøban mérem, és nehéz felérni ehhez a mércéhez. A pontszámom ezzel együtt:
motiváló 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése