2017/12/07

Reményfosztottság és ültetvény-terror ✦ Colson Whitehead - A föld alatti vasút

Colson Whitehead – A föld alatti vasút
[The Underground Railroad]

Morbid vagy sem, valamiért vonzódom a rabszolgaság témáját feldolgozó művekhez, bár eddig könyv formájában viszonylag kevéshez volt szerencsém. Colson Whitehead Pulitzer-díjas műve azonban akkorát ütött, hogy úgy érzem, mintha máris a rabszolgaság-irodalom nagymestere lennék.

A könyv kőkemény.
Nem könnyed olvasmány, ugyanis a szerző sem finomkodik. Ebben a témában pedig azt hiszem, nem is szabad. Kell, hogy a maga nyers valójában érzékeljük, hogy miről van szó, hiszen csak így tudjuk elkezdeni valamennyire megérteni, hogy az elnyomás bármilyen fajtája milyen elképesztően képes megnyomorítani nem pusztán az egyént, hanem magát a társadalmat is.




Kell, hogy befogadjuk a fájdalom érzékletes leírásait ahhoz, hogy érezzük, felelősséggel tartozunk azért ahogy bánunk embertársainkkal, és azért, hogy okuljunk a történelemből.  Kell, hogy képesek legyünk mérgesek lenni, amikor elképesztő mértékű igazságtalansággal és brutalitással szembesülünk. Kell, hogy ezeket érezzük, mert ettől leszünk emberek.

Mindezzel együtt A föld alatti vasút mégis hihetetlenül olvasmányos formában íródott, az ember falja a sorokat, miközben újra és újra megdöbben, és keresi a kapaszkodót, hogy nem, ennyire nem lehetünk kegyetlenek mi, emberek.


Colson Whitehead az 1800-as évek Amerikájába kalauzolja az olvasót, ahol nem csak a feketék megpróbáltatásait ismerhetjük meg, hanem némi politikai színezetet is kap a dolog: hiszen vaskalapos rabszolgatartó ültetvényesek és abolicionista (azaz rabszolgaság-ellenes) mozgalmak feszülnek egymásnak, és csapnak össze rendszeresen – mentális és fizikai értelemben egyaránt.

A könyv a fiatal lány, Cora életét kíséri figyelemmel, aki egy különösen kegyetlen gyapotültetvényen kezdi életét, majd a lehetetlennek tűnő szökés gondolata fészkeli be magát a fejébe – hogy aztán szembesüljön azzal, hogy az élet megpróbáltatásai mindenhol utolérik. Útja során egyik falból a másikba ütközik, próbál zöldágra vergődni, de az élet újabb pofonokat tartogat számára. Na, mi pedig ezen a ponton értékeljük át gyökeresen a saját életünket és problémáinkat…


A mű egyébként csodaszép, igazi szépirodalmi remek a maga végtelenül kegyetlen és aljas módján, rám elég nagy hatással volt. Örömmel nyomnám a kezébe mindenkinek, akinek faji előítéletei vannak.

Van a könyvben egy rész, egy beszéd, ami különösen megfogott engem, mert az olvasása során azt éreztem, hogy annyira talán mégsem távolodtunk el a 19. századtól… Mindegy, hogy feketék szerepelnek a szövegben, a stilisztikai fordulatok, a gyűlöletkeltés, a hatásvadász csúsztatások alapján akár egy jelenlegi (magyar) aktuálpolitikai beszéd is lehetne. Ez pedig azért minimum ijesztő. (A részletet itt találjátok.↓)


Ezt a könyvet tényleg szívből ajánlom. Mindenkinek. Kössétek fel a gatyátokat, és olvassátok el, mert tényleg értékteremtő.

„Itt senki sem akar a világ igazi természetéről beszélni. Arra senki se kíváncsi. Ezek a fehér szörnyetegek biztosan nem, akik ebben a pillanatban is itt bámészkodnak a túloldalon, az üveghez préselve zsíros ormányukat, és csúfondárosan hujjogatnak. Az igazság örökké változó kirakat, mások kezei igazgatják, amikor te nem látod. Csábító és elérhetetlen.”

4.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése