Fiona Barton – A gyermek
[The Child]
Fiona Barton neve sokak számára ismerős lehet, és nálam
is olvashattatok már bemutatkozó regényéről, Az özvegyről, ami tetszett ugyan,
de azért nem ájultam el tőle. Na, hát nem úgy A gyermektől!
Talán épp az előzetes ismereteim miatt nem vártam egy
óriási durranást, de beismerem: baromira meglepett a nő, zseniális
pszicho-thrillert rittyentett – a gondolkodósabb fajtából.
A fene se gondolná, hogy lehet még újat mutatni a
műfajban, valahogy a fülszöveg sem sejteti, hogy micsoda izgalmak és nagy
leleplezések várnak az emberre, de láss csodát: mégis ezt kapjuk.
Egyébként Barton könyve egy átlag pszicho-thrillernek
tűnhet, és egy darabig ebben a hitben is éltem, de minél inkább magával
ragadott a cselekmény, annál inkább éreztem, hogy na kérem, ez tényleg ütős lesz.
A regényben egyébként Az özvegyből megismert riporternő, Kate Waters áll a
középpontban, és időnként felbukkan a szintén innen ismert Bob Sparkes
felügyelő is, de ő most abszolút mellékvágányra került, ami egy ilyen – a
történet szempontjából - nőközpontú könyv esetében még szerencsés választás is.
A történet egy rég eltűnt gyermek köré épül, előkerül
ugyanis kissé morbid módon egy építkezés során néhány csecsemőcsont – ez pedig
több ember életét is fenekestül felforgatja. De ugyan kik ezek az emberek és
hogyan érinti ez őket? Na és persze: ki lehet a gyerek, és mi történt vele? A
könyv rém izgalmas lélektani szempontból, szép lassanként fejtjük fel a
szálakat, és ismerünk meg egyre több rémséget az eltemetett(nek hitt) múltból,
hogy aztán kirajzolódjon a teljes kép. Ebben pedig a riporternő van
segítségünkre, aki egyfajta keretet is ad a történetnek, és egyébként
meglehetősen szimpatikus – és nagyon emberi
- karakter.
Szóval azt hiszem, Fiona Barton immáron teljesen
kiforrott íróként is, én pedig tutira felveszem a kedvenceim közé, és jó szívvel
ajánlom nektek is, ha egy fizikai értelemben kevésbé mozgalmas, ám
pszichológiai értelemben nagyon izgis, ügyesen felépített és remekül megírt
lélektani thrillert olvasnátok.
„A probléma az, hogy a titkok idővel önálló életre kelnek. Azelőtt úgy hittem, hogy ha nem gondolok arra, ami történt, idővel majd összezsugorodik és elhal. De nem így történt. Az a dolog hazugságok és koholmányok egyre növekvő szövevényének közepén gubbaszt, mint egy pókhálóban csapdába esett kövér légy. Most már bármit mondok, azzal mindent szétszaggatok. Így hát nem szabad mondanom semmit.”
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése