Elkezdtem olvasni Spiró könyvét, és egyszerűen nem
értettem, hogy miért ennyire megosztó. Hiszen ez zseniális! Már az első néhány
oldal után sírtam a nevetéstől – meg egy picikét kínomban, mert olyan remek
érzékkel fogta meg a mai magyar közélet jellegzetes hangulatát, hogy attól az embert hajlamos
elfogni a szekunder szégyenérzet. Szóval rendkívül pozitívan indult
megismerkedésem a Kőbékával – aztán a
végére érve tökéletesen megértettem, hogy miért ennyire megosztó ez a könyv.
Engem is megosztott.
Picit azt érzem, mintha Spiró hangulatát is lekövetné a
könyve: kezdetben gunyorosan tálalva, de mégis a realitás talaján maradva, ami
nagyon jól áll neki, itt érezni, hogy igazán elemében van, aztán talán elfogja
a reménytelenség és kilátástalanság érzése, ami miatt a regény is átcsap elvont
módon abszurdba, és tartja is magát egészen a legvégéig, amikor is mintha Spiró
lelkében újra felgyúlna valami, talán megérezte, hogy ha már az olvasó végigszenvedte
ezt a nagyjából a könyv közepétől tartó egészen érthetetlen – és tán kissé
öncélú részt -, akkor muszáj végül kárpótolni valamivel, és bumm, egy egészen
ütős kis zárást kapunk, amelyben legalább visszaköszön a kezdeti stílus.
védőborító nélkül is szép darab |
Szóval
az egész könyvnek pont annyira hullámzó a stílusa, mint amilyen az ember lelke
(mondjuk akár épp az enyém, én ugyanilyen „szélsőséges hangulatember” tudok
lenni). Így tehát azt kell mondjam, teljesen jogos a megosztottság, amelyet a
könyv generál. Egyik részem azt mondja, talán szerencsésebb lett volna, ha
Spiró inkább egy hosszú novellát (avagy extra rövid regényt) rittyent, és kicsit
dolgozik még azon a bizonyos érthetetlen részen, de közben azt is gondolom,
hogy ez a könyv azért is lehet ennyire „szép” (nem a klasszikus értelemben
véve), mert mintha tényleg az emberi lélekhez – legalábbis feltételezem, Spiró
lelkéhez és gondolataihoz – igazodna.
Úgy érzem, nagyon filozofálós irányba kezd átcsapni ez
a könyvértékelő, így megpróbálok valamit magából a történetből is visszaadni.
Szóval a mi főszereplő Kálmánkánk egy meglehetősen böszme ember, aki Zápon
lakik, és egyszer csak ő lesz a helyi ispán (aki voltaképp polgármester),
méghozzá úgy, hogy nem is voltak efféle ambíciói. De akkor hogy került mégis
oda? Nos, az úgy volt, hogy a kormánypártiak
és a kormánypárti ellenzékiek
(értjük, ugye?) kerestek egy hülyét. Találtak is, Kálmánka személyében. Nekik
aztán teljesen mindegy, hogy ki ül ott, Kálmánkának úgy sincs valódi hatalma,
mindössze egy bábu, akit addig használnak, amíg hasznos számukra – és nem
sokáig az. Innentől kezdve pedig megkezdődik Kálmánka lelki és fizikai utazása
szerte a világban: lesz belőle börtöntöltelék, hajléktalan,
miniszterelnök-jelölt, szerelmes és kiábrándult, meg még sorolhatnánk,
mindeközben pedig a világ egyik pontjáról a másikra vetődik – hogy aztán szép
kis keretbe foglalva a történetet, a könyv végén visszatérjen pontosan
ugyanoda, ahonnan elindult: Zápra.
Úgyhogy azt kell mondjam, a Kőbéka tényleg egy érdekes darab, és abban sem vagyok biztos, hogy
Spiró ezt voltaképp nem önmagának írta-e csupán, mindenesetre biztos vagyok benne,
hogy nem lesz egy népszerű könyv – és ez így van rendjén, nem is arra
született. Politikai témákban érzékeny lelkűek kerüljék, a regény ugyanis
senkit nem kímél: lássuk be, ez azért kőkemény kormánykritika ÉS
ellenzékkritika egyben. Spiró egészében vizsgálja a mai magyar közéletet,
amelyet átültet egy szürreálisabb
világba, és görbe tükörben tárja elénk: íme itt vagyunk, erre tartunk.
„Történt ekkor, hogy a kormánypárti községi ispán váratlanul lemondott, megunta, hogy a szintén kormánypárti ellenzéke annyit baszogatja. A kocsmában elkezdte verni az asztalt, és azt ordította: „Legyen nektek a polgármesteretek a hülyegyerek Kálmánka!” Mire a kormánypárti ellenzék vezetője azt kiabálta, hogy „Legyen! Válasszuk meg!” Mindenki kiabált, volt, aki üvöltött, mások ordítottak, a kocsmában jelen lévő önkormányzati képviselők kiözönlöttek az előtérbe, és azt követelték, hogy azonnal vegyenek fel jegyzőkönyvet. De nem vettek fel, úgyhogy a választást törvénytelenül ejtették meg. Törvénytelen volt már persze az asztalt püfölő előd megválasztása is évekkel korábban, mert nem voltak jelen elegen, és mire tizenöt perc múlva szabályosan újabb gyűlést rendeltek el, mindenki hazament. Törvénytelen volt sok minden, amiről a képviselők nem tudták, hogy törvénytelen, bár azt sem gondolták, hogy törvényes. Ezzel el is evickéltek a történelem viharaiban ezer évig.”
3/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése