Liane Moriarty népszerű könyvét már egy ideje kerülgettem, úgyhogy el se hiszem, hogy végre ő is sorra került. A regény középpontjában a tág értelemben vett zaklatás áll. Amíg el nem olvassa az ember, valahogy bele se gondol, hogy a) mennyi különböző formája lehet a zaklatásnak, és b) milyen körülmények befolyásolhatják azt, hogy kiből lesz zaklató.
AZ TEHÁT KÉTSÉGTELEN, HOGY MORIARTY EGY IGEN FONTOS – ÉS SAJNOS IGEN AKTUÁLIS – TÉMÁT JÁR KÖRÜL, S TESZI EZT KIFEJEZETTEN OLVASMÁNYOS STÍLUSBAN, MINDENFÉLE TITKOKKAL ÉS FÉLELMEKKEL FŰSZEREZVE.
A történet alapvetően három felnőtt nő életének egy-egy szeletkéjét mutatja be: a harsány Madeline, az irreálisan szép Celeste és a fiatal anyuka, Jane gyerekei mindannyian most kezdenek iskolába járni, ám ez az ártalmatlannak tűnő világ hamarosan összeomlik.
Már a történet kezdetén kiderül, hogy itt valami komoly dolog fog történni: valaki meghal, de a részleteket csak a könyv végén fogjuk pontosan megismerni. Az események szép lassan, a három nő személyes történetének kibomlásával, majd összefonódásával vezetnek el a végkifejlethez, miközben remek szerkezeti megoldást alkalmazva, a „mellékszereplők” is interjúszerűen folyamatosan kommentálják a történteket.
A ZAKLATÁS VÉGIG KOMOLY SZEREPET JÁTSZIK, DE NEM IS GONDOLNÁNK, HOGY VALÓJÁBAN MEKKORA SÚLYA VAN MINDENNEK. A REGÉNY TÖBB MORÁLIS KÉRDÉST IS FELVET, AMELYEK SZINTE ÉSZREVÉTLENÜL BEFÉSZKELNEK AZ AGYUNK EGY HÁTSÓ ZUGÁBA, HOGY AZTÁN A MEGFELELŐ IDŐBEN A FELSZÍNRE TÖRJENEK.
Bevallom, én nagyon élveztem elmerülni ebben a különös világban, a szépek és gazdagok világában Ausztrália egy csodálatosnak tűnő szegletében, ami köszönhető egyrészről az érdekes témaválasztásnak, másfelől pedig annak is, hogy Moriarty kifejezetten olvasmányosan ír, ez is egy tipikusan olyan könyv, ami - annak ellenére, hogy nem egy feszes tempójú olvasmányról beszélünk – észrevétlenül beszippantja az embert, és nehezen engedi el.
Ugyanakkor – talán a könyvet (és a belőle készült sorozatot) övező nagy hype miatt – számomra picit csalódás volt. Bármennyire is gondolkozok, hogy mi lehet ennek az oka, nem tudom megállapítani, de valahogy mégis azt éreztem, hogy hiányzik valami. Mintha nem érintett volna meg annyira, mint kellett volna. Nem is tudom. Ennek ellenére félreértés ne essék: a Hatalmas kis hazugságok egy remek olvasmányélmény, amit nem érdemes kihagyni annak, akinek felkeltette az érdeklődését a téma.
„Ismerheti valaki igazából a saját gyerekét? Aki olyan, mint egy apró idegen: folyton változik és eltűnik, hogy mindig más formában bukkanjon fel.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése