Az a helyzet, hogy irreálisan sokáig kerülgettem ezt a könyvet, ugyanis bevallom, tartottam tőle. II. világháború, életre szóló barátság, zsidó kisfiú, eltávolodás... ezek a kulcsszavak egész egyszerűen megijesztettek, mert automatikusan arra gondoltam: na, ettől a történettől meg fog szakadni a szívem. És valahogy nem akartam ezt. Ennek ellenére, egy váratlan sugallat hatására most mégis kezembe vettem a regényt... és le sem tettem, amíg be nem fejeztem. A történet ugyanis minden előítéletemet megcáfolta.
Felejtsük el a fenti kulcsszavakat, a Gustav-szonáta ugyanis ezeknél egyszerre több és kevesebb – de leginkább más, méghozzá a maga egyszerű, végtelenül természetes, „megfakult” módján: lágy, mint egy dallam, bizsergető, mint a tavaszi szellő, kedves, mint egy jó barát, és fájdalmas, mint a mindent felemésztő szerelem. Leginkább olyan, mint egy régi képeslap, aminek valóban története van. Számomra ezt jelentette a regény. Határozottan nem egy „klasszikus” II. világháborús történet, aminek én nagyon örültem.
A GUSTAV-SZONÁTA IS AZON KÖNYVEK KÖZÉ TARTOZIK, AMELYEK MINTHA FINOMAN SIMOGATNÁK AZ EMBER LELKÉT, MIKÖZBEN NEM AKARNAK HATÁSVADÁSZ MÓDON MEGHATNI, NEM KÉNYSZERÍTENEK ÁLLÁSFOGLALÁSRA, MINDÖSSZE VÉGTELENÜL ÓVATOSAN HOZNAK KÖZEL HOZZÁNK EGY HOSSZÚ ÉVEKEN ÁTÍVELŐ, DE MÉGSEM MONUMENTÁLIS TÖRTÉNETET. EGY TÖRTÉNETET, AMELYET MINTHA ÁLLANDÓ ZONGORASZÓ KÍSÉRNE.
Főszereplőnk a címadó Gustav, akinek történetét kerestül-kasul bejárjuk: találkozunk vele gyerekként, majd az ötvenes éveiben, illetve a születése előtti körülményekbe is bepillanthatunk – ami sok dolgot segít megérteni neveltetésével kapcsolatban.
A regény szerkezetileg három nagy részre tagolódik: elsőként Gustav és barátja, a tehetséges zongorista, Anton gyerekkorát ismerjük meg, kezdve kettejük megismerkedésével, majd ugrunk egy nagyot vissza az időben - egyébként abszolút követhető módon -, és Gustav édesanyja, a merev Emilie történetében merülünk el, hogy aztán a harmadik részben visszatérjünk Gustavhoz, aki immáron középkorú szállodatulajdonos. Én speciel kitűnő húzásnak tartom ezt a fajta szerkezeti megoldást, teljes mértékben érthető, nem zavaró, azonban így kapunk igazán teljes képet. Szerencsére a három nagy szerkezeti egységegen belül is sok rövidebb fejezetke kapott helyet, ami kifejezetten olvasmányossá teszi a könyvet.
Összességében tehát amennyire tartottam a Gustav-szonátától, legalább akkora – pozitív! – meglepetést okozott a végén. Rose Tremain valóban nagy mesélő.
„Amikor az ember fiatal, azt képzeli, még temérdek ideje van, hogy azt tegye, amit eltervezett. Nem veszi észre, hogy az idő múlik. Ez a baj. De az idő attól még múlik.”
4.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése