Igen komoly marketingkampány övezte mind
hazánkban, mind külföldön, így nem túlzás, ha azt mondom: tényleg tűkön ülve
vártam már A Lánc megjelenését. Fel
voltam rá készülve, hogy a könyv felforgatja a pszicho-thrillerek világát, és talán a
következő Holtodiglan lesz.
De vajon beváltotta-e A Lánc a hozzáfűzött reményeimet?
Hááát, so-so. De még mielőtt bárki kedvét is
elvenném, hozzá kell tennem: annak ellenére, hogy bizony vannak problémáim a könyvvel, mégis rendkívül élveztem az olvasását, és
a műfaj rajongóinak mindenképp ajánlom, mert ez tényleg valami más.
A LÁNC AZÉRT KORBÁCSOLTA FEL ENNYIRE A KEDÉLYEKET, MERT OLYAN ELKÉPESZTŐEN ÖTLETES, HÁTBORZONGATÓ, ÉS INNOVATÍV A KONCEPCIÓJA, AMELY A TUCATTHRILLEREK KORÁBAN VALÓBAN TUD ÚJAT MUTATNI, MÉGHOZZÁ ANÉLKÜL, HOGY ERŐLTETETT LENNE.
Erre mondom azt, hogy tényleg amolyan
homlokracsapós módon zseniális az ötlet, elképesztő, hogy még másnak nem jutott
eszébe (vagy csak nem tudok róla).
A sztori a gyerekrablás jelenségét fogja, és egy
magasabb szintre helyezi: a Lánc nevű szervezet ugyanis anélkül szedi
áldozatait, hogy ténylegesen köze lenne a bűncselekményekhez – a
gyerekrablásokat ugyanis ártatlan, kedves családanyákra és családapákra bízzák.
De vajon mi veszi rá ezeket az embereket arra, hogy gyerekeket raboljanak el?
Nos, leginkább az, hogy a saját gyerekük is épp egy másik család túsza, és ha
nem teljesítik a követeléseket, az a bizonyos másik család – a saját gyerekük
megmentése érdekében – bizony gondolkodás nélkül végez a túszul ejtett
gyerekkel.
AZ EGÉSZ TEHÁT LÁNCSZERŰEN KAPCSOLÓDIK ÖSSZE, ÉS AZT A BIZONYOS ZSIGERI ÖSZTÖNT VESZI ALAPUL, HOGY EGY ANYATIGRIS TÉNYLEG BÁRMIT MEGTESZ A GYEREKÉÉRT. HA KELL, AKKOR MEGÖL EGY MÁSIK GYEREKET, CSAK HOGY A SAJÁTJÁT MEGMENTSE. ÉS ETTŐL IGAZÁN ZSENIÁLIS – ÉS EGÉSZEN HÁTBORZONGATÓ – EZ A SZTORI.
Az ötlet tehát kétségtelenül kilóra megvett,
gyakorlott thrillerfogyasztóként ugrok a minél elvetemültebb – de nem öncélú és
gyomorforgató! – sztorikra. Szerencsére egyébként itt sincs szó öncélúságról.
Viszont.
Akárhogy is nézem, A Lánc bizony a zseniális ötlet ellenére egy középszerű thriller
maradt. Az írói stílus egyáltalán nem kiemelkedő, de ami engem jobban zavart,
az az, hogy azok az igazi mélységek és ledöbbenések elmaradtak, amelyek egy jó
thriller jellemzői. A felszínt sikerült ugyan megkapargatni, de ebben
véleményem szerint jóval nagyobb potenciál lehetett volna. Nemrégiben
boncolgattam az igazán ütős krimik ésthrillerek titkát, nos ha ebből a szempontból vizsgálom A Láncot, azt kell mondanom, hogy azokból
a bizonyos sikerfaktorokból egyik sem teljesített igazán jól – bár rosszul sem.
Mostanság elterjedt a Chernobyl sorozat kapcsán az a kifejezés, hogy nem jó, de nem is tragikus. Nos, én ehelyett inkább A mi kis falunkban elhangzott egyik
megállapítást szeretem használni, amely egészen jól kifejezi A Lánccal kapcsolatos gondolataimat is, ha objektíven vizsgálom a regényt: nem rossz, de a jó nem itt kezdődik.
Legalábbis azok számára, akik tényleg
kiemelkedően minőségi
pszicho-thrillerre vágynak.
Ugyanakkor a szubjektív meglátásaim mégis azt mondatják velem, hogy én a hibái
ellenére is nagyon tudtam élvezni ezt a könyvet. Arra vágytam, hogy valami
kikapcsoljon, elterelje a gondolataimat, maximálisan lekössön, és
pörgősségével, feszes tempójával, az izgalmas történetvezetésével ne hagyja,
hogy elkalandozzanak a gondolataim másfelé – és ezt bizony maximálisan
teljesítette.
„George Orwell tévedett, gondolja. Nem az állam lesz az, amely a jövőben kiterjedt megfigyelési módszerekkel mindenkin rajta tartja majd a szemét, hanem a nép. Elvégzik az állam helyett a piszkos munkát azzal, hogy mindenünnen becsekkolnak, feltöltik a Facebookra, a Twitterre, az Instagramra meg a többi közösségimédia-felületre az érdeklődéseiket, ételpreferenciáikat, étteremválasztásaikat, politikai ideológiájukat, hobbijaikat. Mi vagyunk saját magunk titkosrendőrsége.”
jóindulatú 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése