2021/12/31

2021 mérföldkö(ny)vei: az év abszolút kedvenc olvasmányai & évzáró összegzés

Az év utolsó napja nem jelenthet mást a blogon, mint a szokásos visszatekintést az évre könyves szempontból. Immáron 6. éve összegzem az éves olvasmányélményeimet, és bár minden évben alakítok valamit a bejegyzések jellegén, az nem változik, hogy nagyon szeretek visszatekinteni, átgondolni, összegezni, és mindenféle terveket szövögetni, amelyek vagy összejönnek aztán, vagy nem, de nem is ez a lényeg.

Szóval, íme 2021 utolsó blogbejegyzése, fókuszban egy halom könyvvel, amelyek valamiért sokat adtak számomra, vagy egyéb okból jelentettek emlékezetes olvasmányélményt.


Immáron mondhatom, hogy szokás szerint nem mennyiségi szempontból tekintek vissza az évemre, kizárólag minőségi szempontból, már ha lehet így fogalmazni egy annyira szubjektív dolog kapcsán, mint az egyéni olvasatok, személyes olvasmányélmények. Minőség alatt pedig tényleg ezt értem: nem tárgyilagosan, bizonyos szempontok szerint nézek egy-egy könyvet, hanem kizárólag a saját mércém szerint, amelynek vannak (viszonylag) objektív és szubjektív elemei is. Nem száraz statisztikákat szeretnék kiemelni, sokkal inkább érdekességeket, valamint saját élményeket.

Az első és az utolsó

2021 első olvasmánya egy elképesztően kedves ifjúsági meseregény volt, Annie M. G. Schmidt: Macskák társasága c. könyve. Nem túl meglepő módon a történet középpontjában macskák állnak, és ugyancsak nem annyira meglepő módon nagyon szerettem. Esküszöm, hogy nem csak a macskák miatt.

Kicsit talán kényszeres vagyok abból a szempontból, hogy minden évben igyekszem be is fejezni azt a könyvet, amit épp az év utolsó napjaiban olvasok, hogy ne „vigyem át” az új évre (mintha nem lenne teljesen mindegy). Na, ez idén nem jött össze, ugyanis - részben sajnos, részben meg szerencsére - a karácsonyi időszakban végül a tervezettnél némileg kevesebb olvasásnak jutott hely. Így hát az év utolsó befejezett olvasmánya a nem túl karácsonyi, nem túl kedves, és nem is túl könnyed hangulatú Megtagadom lett Per Pettersontól, az év utolsó, MÉG be nem fejezett olvasmánya pedig az Addie LaRue láthatatlan élete V.E. Schwab tollából.


Léteznek-e „rossz” könyvek?

A diplomatikus válasz az lenne, hogy rossz könyvek nem léteznek, maximum nem találtak egymásra az olvasójával. De nem diplomatikus akarok lenni, hanem őszinte: szerintem igen, léteznek olyan könyvek, amelyekre nem csak azt lehet mondani, hogy „nekem nem tetszettek”, hanem egyenesen azt is, hogy rosszak. De legalábbis nem jók. Ugyanakkor az életem során elolvasott könyvek közül tényleg nagyon kevés könyvre mondanám azt, hogy ez „rossz”, sokkal gyakoribb a valamiért nem találtunk egymásra érzés. Nem szeretem, amikor ilyesmi történik, de hát ez ugye elkerülhetetlen, ellenben érdekes megnézni, hogy mi váltja ki az ellenérzéseimet az adott könyv kapcsán, vagy mi lehet az oka annak, ha semmiféle kapcsolódás nem jött létre.

Talán úgy tűnhet, hogy minden egyes olvasmányomról szuperlatívuszokban nyilatkozom, de valójában nem így van: közel sem írok minden könyvről, amit elolvasok – sőt –, a hangsúlyt sokkal inkább arra igyekszem helyezni, hogy ajánlani tudjak könyveket, ne csupán „értékeljem” az olvasmányaimat a saját szubjektív szempontjaim szerint. Ennek az enyhe irányváltásnak egyebek mellett épp az az oka, hogy azt gondolom, alapvetően (majdhogynem) minden könyv megtalálhatja a maga olvasóját, viszont igazán hitelesen ÉS örömmel akkor tudok írni egy könyvről, ha sikerült olyan módon kapcsolódnom a történettel, amelynek eredményeképp azt érzem, hogy valóban olvasója vagyok én is az adott kötetnek, szól hozzám a történet, egész egyszerűen „egymásra találtunk”. És teljesen mindegy, hogy szépirodalomról van szó, vagy épp egy könnyed limonádéról: a kérdés az, hogy találtam-e kapcsolódási felületet, vagy nem sem.


Mérföldkö(ny)veim az évből, avagy 5 meghatározó olvasmányélményem 2021-ben  (meg még néhány ráadás)

Annak ellenére – vagy azzal együtt –, hogy úgy éreztem, idén bővelkedtem remek olvasmányokban, visszatekintve az elolvasott könyveimre, arányaiban viszonylag mégis kevés kapcsán érzem azt, hogy igazán mély nyomott hagyott bennem. Amelyeket viszont mindenképp kiemelnék a teljes mértékben szubjektív listámról, azok a következők:

A könyv, amit még a Sex Educationben is emlegetnek:
Emily Nagoski: Úgy, ahogy vagy

Na, hát ki gondolta volna, hogy a 2021-es mérföldkönyveim között Emily Nagoski könyvének is ott a helye? Márpedig kétségtelenül itt a helye! Emily Nagoski amellett, hogy jókora adag nyitottsággal, elfogadással és humorral fűszerezve ír a női szexualitásról (meg úgy egyáltalán a kultúráról, amely alapjaiban meghatározza azt, ahogyan a nemiséghez viszonyulunk társadalmilag és egyénileg), elképesztően tud szemléletformálni is – tulajdonképpen pontosan emiatt született meg ez a könyv. És milyen jól tette!

Ugyan helyet kap némi anatómia és fiziológia is, az Úgy, ahogy vagy alapvetően – ahogy azt az alcíme is sugallja – pszichológiai megközelítésből vizsgálja a (főleg, de nem kizárólag női) szexualitást, és kitér arra, hogy mi minden befolyásolja azt, hogy miként működünk, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és másokhoz. Elsősorban pedig a maga összetettségében tekint a női szexualitásra, megannyi mítoszt és káros, berögzült viselkedésmintát kidobálva az ablakon, rámutatva arra, hogy milyen mélyen gyökerezhetnek olyan elvárások, amelyek valójában nem szolgálják a saját örömünket, kiegyensúlyozottságunkat – éppen ellenkezőleg. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, azt mondanám: FELSZABADÍTÓ. Így, csupa nagybetűvel.

Emily Nagoski arra biztat, hogy merjünk valóban önmagunk lenni, merjünk nem ítélkezni saját magunk és mások felett, merjük megkérdőjelezni a környezetünk és kultúránk által belénk táplált elvárásokat, merjük kommunikálni a vágyainkat, merjük ledöntögetni a káros tabukat, végezetül pedig ne csupán felvállaljuk, hanem egyenesen szeressük is azt, akik vagyunk. Szőröstül-bőröstül, mindenestül. Úgy, ahogy vagyunk.

 

Kertvárosi társadalomrajz némi Kis tüzek mindenütt utánérzéssel:
Therese Anne Fowler: Rendes környék

„Amikor utálod a szomszédod, a gyerekeitek meg randizni kezdenek.” – érthetetlen okból ez az idézet került a Rendes környék borítójára, engem pedig rettentően bosszant, ugyanis ez a könyv egész egyszerűen nem erről szól. Rendkívül félrevezetőnek érzem, mintha egy könnyed, romantikus-humoros lektűr lenne – amivel egyébként nem is lenne semmi baj, csakhogy egyáltalán nem erről van szó.

A Rendes környék két szomszédos család életét állítja középpontjába, akik között ugyan valóban kialakul egy konfliktus, és valóban igaz, hogy egy szerelemi szál is megbújik itt, DE ennél jóóóval többet és egészen másfajta élményt ad, véletlenül sem egy könnyed olvasmányról van szó. A kötet sokkal inkább egy megrázó családregény, megfűszerezve a társadalmi egyenlőtlenségek, a környezetvédelem, valamint mindenféle erkölcsi kérdések témájával, hogy csak párat említsek. Nem állítom, hogy nagyon „mély”, de határozottan nem csupán a felszínt kapargatja. Ha szeretted Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt című regényét, akkor (is) feltétlenül ajánlom, számomra több szempontból is hasonló élményt jelentett.

És igen, lehet, hogy időnként (gyakran) kissé (meglehetősen) hatásvadász eszközökhöz nyúl, de az a helyzet, hogy mindezzel együtt – vagy ennek ellenére – engem megérintett, letaglózott, beszippantott, és még jól földhöz is vágott. És mindezt még élveztem is.

 

A családregény, ami mindent vitt:
Jonathan Franzen: Javítások

Hű, micsoda utazás volt ez a könyv! Annak ellenére, hogy engem időnként hajlamos elijeszteni (vagy inkább valami sokkal óvatosabb megközelítésre késztetni, mintha valami furcsa egzotikus állat lenne), amikor egy-egy olvasmányra úgy hivatkoznak, mint „kultikus könyv”, „klasszikus”, „kötelező elolvasni”, „eposzi” – pláne, ha emellett még az ’1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel, esetleg mindenféle hangzatos irodalmi díjakat is bezsebelt. Mégis egy ideje vonz Franzen munkássága. Különösképpen a Javításokkal szemeztem – amelyről pedig a fentiek mindegyike elmondható –, mert van egy furcsa vonzódásom a felszínen tökéletes, ám valójában diszfunkcionális amerikai kertvárosi családokat középpontjukba állító regényekhez. Franzen pedig pont valami ilyesmit ígért nagyregényében - ami egyébként kereken 20 éve jelent meg, ám aktualitásából mit sem veszített.

Jonathan Franzen sorait olvasva egy mély bizonyosság járt át azzal kapcsolatban, hogy ő bizony nem „csupán” ír, hanem egyenesen írásra született, igazi mestere a nyelvnek, a történetszövésnek, a hangulatteremtésnek. Na, azt azért nem mondom, hogy könnyen csúszott a regény, már csak azért sem, mert egészen elképesztő részleteit tárja fel az emberi léleknek és kapcsolatoknak, méghozzá több mint 600, meglehetősen sűrűn teleírt oldalon keresztül. Ám minden belefektetett energia megtérül végül. Én legalábbis úgy csuktam be végül a könyvet, hogy azt gondoltam: na, EZ fantasztikus élmény volt. De azért jó, hogy vége.

 

A szó szerint szokatlanul zseniális izlandi gyöngyszem:
Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent szó

Vannak azok a könyvek, amelyekről már akkor sejtem, hogy imádni fogom, mielőtt akár egy betűt olvastam volna belőlük. És vannak azok a könyvek, amelyekről nem gondolom, hogy ilyen hatással lesznek rám, mindössze egy „korrekt” olvasmányélményt remélek tőlük, ezzel szemben mégis, teljesen váratlanul levesznek a lábamról. A Szent szó ez utóbbi kategóriába esett: reméltem, hogy „jó” lesz, de nem gondoltam, hogy valamiért ennyire tudok majd kapcsolódni hozzá. Hogy le sem akarom tenni. Hogy annak ellenére, hogy néha bizony nem volt könnyű olvasni (nem a nyelvezete vagy a stílusa, hanem a tartalma miatt), a bőröm alá kúszik.

Az izlandi Sigríður Hagalín Björnsdóttir neve ismerős lehet onnan, hogy A sziget című apokaliptikus disztópiát is ő írta (amit egyébként szintén szerettem, de teljesen más módon érintett meg, mint a Szent szó, hiszen egészen más jellegű a regény is). Érdekes, hogy két ennyire eltérő jellegű és hangulatú regény ugyanazon szerző tollából tud megszületni - nagyon élvezem, amikor a sokoldalúság ilyen „szépen” tud megmutatkozni.

Próbálnám összefoglalni, hogy mit is nyújtott nekem a kötet, de nehezen tudom szavakba önteni, annyira árnyalt, annyira finom, annyira... szokatlan. Jó értelemben szokatlan. A stílusa egyszerre kifinomult, légies, és mégis, valahogy nyers és távolságtartó. Olyan izlandi. Távol áll tőle a szentimentalizmus, mégis erős érzelmeket váltott ki belőlem a maga egyszerűségével. Amit még  különösen élveztem, az az, hogy mennyire nagy szerepe van a könyveknek, az olvasásnak a regényben, tulajdonképpen végig ez a vezérfonal.


Útkeresés ez átvitt és szó szerinti értelemben is; egy rejtély, amely megoldásra vár; menekülés és megtalálás. Valahogy végtelenül emberi. Kissé tartottam tőle, hogy majd elveszek ebben a labirintusban, de nem, szerencsére az öncélúságnak a szikrája sem merül fel, végig világos, hogy merre tartunk, még ha útközben kanyargunk is időben, térben, fizikai és lelki dimenziókban.

 

Az év csupa nagybetűs MÉRFÖLDKÖNYVe:
Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni

Már magamat is unom, hogy folyton ezzel a kötettel „házalok”, de az a helyzet, hogy elképesztően szerettem, úgy, ahogy van. Lisa Aisato csodás illusztrációival, azzal, hogy sosem tudtam előre, hogy a következő monológ vajon megmosolyogtat, megnevettet, vagy épp megtapossa egy kicsit (vagy nagyon) a szívem. Mert bizony ilyen ez a kötet: helyenként a maga egyszerűségében egészen szívfacsaró, másutt kedvesen léleksimogató, olykor pedig csak simán könnyedén kacagtató. Imádtam az első laptól az utolsóig. Tényleg, kivétel nélkül. (Pedig gyakorlatilag egy novelláskötetként is felfogható, és az a helyzet – tudom, az én hiányosságom –, hogy novelláskötetekkel még nem nagyon volt ilyen élményem.)

Monológok a felnőttlét (ami mit is jelent valójában?) abszurditásáról, nehézségeiről, fájdalmairól; apróságokról és világmegváltó dolgokról; a mindannyiunk számára mást jelentő élet értelméről; az emberi esendőségről; a kapcsolódás vágyáról; álmokról és örömökről; haragról és szomorúságról; csordultig telt és összetört szívekről; életről és halálról; elveszített és megtalált, vagy épp megtalált, majd elveszített boldogságokról. És még egy csomó másról, hiszen mindannyiunk számára mást jelent felnőttnek lenni (vagy nem lenni).

Lisa Aisato illusztrációi gyönyörűen elmélyítik a történeteket, és kétségtelenül szerves részét képezik a kötetnek. Nem pusztán kiegészítői annak, hanem ugyanolyan fontosak, mint maga a szöveg – ilyesmivel ritkán találkozom (legalábbis felnőtteknek szánt könyvekben), elképesztően tetszett ez a megoldás.

Nem is ragozom tovább: fantasztikus kötet, amely elképesztő érzékenységgel mutatja be, hogy mit jelent felnőttnek, meg úgy egyáltalán embernek lenni.

 

További olvasmányok, amelyek sokat adtak, megragadtak, vagy egyéb ok miatt ide kívánkoznak

A fentieken túl még megemlékeznék csak így említés szintén néhány olyan idei olvasmányomról, amelyek ugyan nem lettek kifejezett kedvenceim, ám valamiért mégis kiemelkedtek, sokat adtak, különösen elgondolkoztattak, vagy olyan egyéb módon hatottak rám, ami miatt a listám átolvasása során megállásra késztettek.

 











Könyvek és én – egy (picit) személyesebb olvasat

Bár ebben az évben sokkal kevésbé voltam aktívan jelen a Tíz kicsi könyvvel (a 2016-os indulás óta toronymagasan ebben az évben voltam a legcsöndesebb), ez közel sem jelenti azt, hogy a kevesebbet olvasnék (ezen a kérdésen egyébként mindig meglepődöm), és azt sem, hogy kevésbé lenne fontos az életemben, ahogyan azt sem, hogy a jövőben kisebb szerepet szánok neki. SŐT!

Amellett, hogy eléggé megterhelő volt számomra ez az év személyes és munka fronton is, ami nem annyira segítette a kreatív energiáim zavartalan áramlását, most, hogy már rohamosan közeleg a vége, már arról is be merek számolni, hogy irodalomterapeuta leszek! Már ha minden igaz, de már kezdem látni ennek az útnak is a végét, a 2022-es évet pedig reményeim szerint már a saját irodalomterápiás csoportommal indítom (amelynek tapasztalatai alapján készül majd a szakdolgozatom). Ez egy fontos mérföldkő az életemben, és még fontosabb mérföldkő a „könyves életemben”, így nagy örömmel számolok be róla most itt, a könyves évösszegzőben.

Végezetül természetesen egy idézettel zárom hosszúra nyúlt visszatekintésemet:

„Lejegyeztem egy sokkoló mondatot: „Jobban szeretjük a vágyat magát, mint azt, amire vágyunk.” És egy másikat: „Biztonságosan élni veszélyes.” Nietzsche azt mondja, hogy az én egész bürgerlich életem veszedelmesen telt. Azt hiszem, úgy érti, hogy fennáll a veszélye annak, hogy elveszítem igazi önmagam, hogy nem válok azzá, aki vagyok. Na de ki vagyok én?”

Irvin D. Yalom: Amikor Nietzsche sírt


Kívánok minden kedves olvasómnak és véletlenül idetévedt léleknek olyan új évet, amelyben az lehet, aki.

Daniella

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése