Naomi Alderman két könyve elolvasása után azt gondolom, valódi irodalmi kaméleon ez a nő, ugyanis mind A hatalommal, mind az Engedetlenséggel valami egészen remeket alkotott – mégis egész más jellegű a két regény. Az Engedetlenség egy sokkal finomabban szőtt, erősen lélektani történet, amelyben központi szerepet játszik az ortodox zsidók életmódja, amelyhez főszereplőnk, a harmincas leszbikus (?) Ronit kifejezetten szélsőségesen viszonyul.
A nő ugyanis egy nagy tiszteletnek örvendő rabbi lánya, aki sok-sok éve hátat fordított gyökereinek, felhagyott a vallásgyakorlással, és New Yorkba költözött, felégetve maga mögött nagyjából az összes hidat. Azonban amikor apja meghal, kénytelen visszatérni London zsidó negyedébe, ahol sok fájdalommal szembesül: attól ugyanis, hogy ő elmenekült a múltja elől, az megvárta őt. Ezúttal pedig Ronit is tudja, hogy nincs menekvés, ideje szembenézni önmagával, és mindazzal, amiről már azt gondolta, hogy végleg maga mögött hagyta. Többek között régi szerelmével, aki mára már Ronit unokatestvérének (aki ugyancsak rabbi) feleségeként él...
A regény erőssége egyértelműen a nagyon erős lélektani szál, nem kifejezetten eseménydús, de nem is hiányzik. Alapvetően Ronit, Esti (a volt szerelem és unokatesó-feleség), valamint Dovid (az unokatesó-férj-rabbi) életébe és gondolataiba pillanthatunk bele.
A KÖNYV REMEKÜL BEMUTATJA AZT, HOGY SEMMI SEM FEKETE VAGY FEHÉR, HOGY AZ EMBEREKET MILYEN FINOM SZÁLAK KÖT(HET)IK ÖSSZE, ILLETVE AZT IS, HOGY EGY-EGY KÖZÖSSÉG (LEGYEN SZÓ AKÁR ORTODOX ZSIDÓKRÓL, AKÁR MÁS TÍPUSÚ KÖZÖSSÉGEKRŐL) SZABÁLYAI MENNYIRE MEGHATÁROZÓAK LEHETNEK AZ EGYÉN SORSÁT ILLETŐEN, ÉS MENNYIRE NEHÉZ (VAGY TÁN LEHETETLEN?) MINDEZT MAGUNK MÖGÖTT HAGYNUNK.
Baromi érdekes a koncepció, engem egyértelműen kimozdított a komfortzónámból: rávilágított egy olyan világra, amely igen távol áll tőlem, és valójában szinte semmit nem tudok a működéséről, pedig rendkívül különös, akár közel áll hozzánk a hasonló mentalitás, akár nem.
Bár ez egy kifejezetten lassan hömpölygő történet, mégsem érezzük azt, hogy sürgetnünk kéne. Ebben bizony lassanként kell elmerülnünk.
AZ MÁR MÁS KÉRDÉS, HOGY - HA MÁR ELMERÜLŐS METAFORÁKNÁL TARTUNK - NEKEM HIÁNYZOTT VOLNA A VÉGÉRE, HOGY LASSAN KIEMELKEDJEK EBBŐL A VILÁGBÓL, ÉS ZÁRÁSKÉPP EGYFAJTA ERŐTELJESEBB MEGVILÁGOSODÁST KAPJAK.
Értsd: egy (bármilyen értelemben) ütősebb lezárásnak örültem volna, számomra ugyanis picit lóg a levegőben - ami akár lehet jó is, de ebben az esetben maradt egy ici-pici hiányérzetem. Összességében azonban Alderman ismét kifejezetten erős regényt alkotott, ami valószínűleg mindenkit kimozdít a komfortzónájából némileg, és szokatlan, érzelemdús, keserédes, de legfőképp elgondolkoztató (igen, még mindig ez a kedvenc kifejezésem) olvasmányélményt biztosít mindazoknak, akik adnak egy esélyt a könyvnek. Megérdemli.
„Pedig kell az a véleménykülönbség, mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy ráeszmélhessünk, a világ nem sima és lekerekített, nem mindenki ért egyet mindenkivel. Kell, hogy az embernek legyen egy ablaka egy másik világra, hogy saját maga bogozhassa ki, mit is gondol.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése