A Tíz kicsi könyv negyedik születésnapja kapcsán vágtam bele 40 olyan olvasmány összegyűjtésébe az elmúlt 4 évemből, amelyeket - szerintem - nem érdemes kihagyni. Szubjektív listám második fele.
ROBERT MERLE: MALEVIL
A regény egy 70-es évekbeli posztapokaliptikus utópia, erősen megspékelve társadalomkritikával és kalandokkal, amely egy olyan kombináció, ami gondoskodik róla, hogy hihetetlenül olvasmányos történetet kapjunk, miközben erőteljesen megjelenik az a bizonyos hozzáadott érték is.
Hogyan is kell ezt érteni? Úgy, hogy Merle amellett, hogy egy baromi ütős alaptörténetet vázol fel, ami pusztán csak a szórakoztatás mércéjével mérve is igen élvezetes és érdekes, pluszban olyan gondolatokat ágyazott bele a könyvbe, amely fontos kérdéseket vet fel az olvasóban, azáltal például, hogy megjeleníti a mikro – és makrotársadalmak működését.
A 70-es évek vidéki Franciaországában járunk, ahol az emberek zöme mezőgazdaságból, állattartásból, és egyéb hagyományos szakmákból él. Ami elég jól jön nekik, amikor beüt a krach (pontosabban atombomba robban), és az a maroknyi ember, aki valamilyen csoda folytán - vagy még inkább a kedvező természeti adottságok miatt – túléli a túlélhetetlen, kénytelen lesz visszatérni szó szerint a gyökerekhez. Maguknak kell kitermelniük és megtermelniük mindent. És legfőképp: újra fel kell építeniük a társadalmat – ami a könyv egyik leghangsúlyosabb központi témája.
Merle a történet végén szociológiai szempontból is roppant izgalmas szituációkat vázol fel, amely ügyesen bemutatja, hogy a különböző embertípusok vezetési jellemzői milyen következményeket hordoznak.
MARK TWAIN: ÁDÁM ÉS ÉVA NAPLÓJA
Ez egy rövidke, ám annál kacagtatóbb és rendkívül kedves és szívmelengető regény napló – pontosabban kettő. Könnyed hangulatával és sziporkázó vallomásaival mind Ádám, mind Éva karaktere nagyon is szerethető és emberközeli. A könyv viszi magával az olvasót, mint a kedvenc húsz perces sorozataink, észre se vesszük és már a végére is értünk – ami mondjuk nem nehéz, hiszen a mű is nagyjából „20 perces” a maga nem egész 80 oldalával.
Ez nem egy komoly lélektani mű, ugyanakkor mégis olyan témákhoz és oly módon nyúl, ami a mai napig örök és aktuális: a férfi és a nő közötti kapcsolat. Nem romantikus-nyálas értelemben. Ilyen rémesen egyszerű ez. Ó, és mégis mennyire bonyolult!
A vicces félreértések, a különböző meglátások, ellentétek, a nemekre jellemző sajátosságok fanyar humorral kezelt megjelenítése roppant szerethetővé teszi az aprócska könyvet. És olyan finoman, kedvesen történik mindez, hogy megemelem kalapom Mark Twain előtt.
Az utolsó mondatával pedig sikerült Mark Twainnek az addig vidáman és kacagva dagadó, egyszerű, gyermeki szívembe a kegyetlen valóság tőrét a semmiből beledöfnie és jól megforgatnia. Na kérem, így kell elérni, hogy az ember – a legtisztább értelemben – egyszerre sírjon és nevessen. Ügyes!
SIGRÍÐUR HAGALÍN BJÖRNSDÓTTIR: A SZIGET
Már önmagában a cím is izgalmas választás: egyfelől utal Izlandra, mint szigetországra, másfelől az elszigetelődés is fontos momentuma a könyvnek – mind a társadalom, mind az egyén szempontjából vizsgálva.
Mert miről is szól tulajdonképpen A sziget? A fülszöveg szerint thriller, politikai fikció, és disztópia keveréke. Én speciel nem igazán látom benne a thrillert, a politikai fikció pedig inkább úgy van jelen, mint orwellnél: „fikció” - sok idézőjellel...
Izland egyik napról a másikra hirtelen elveszít mindenféle kapcsolatot a külvilággal. Nem lehet külföldre telefonálni, megszakad az országon kívüli internetkapcsolat, a külföldre induló hajók és repülők mintha a ködbe vesznének, és soha többé nem térnek vissza. Rejtély, hogy mi állhat a dolog hátterében, ám kezdetben nem aggódik senki, nyilván valamiféle hálózati probléma áll a háttérben, ami pikk-pakk megoldódik. Na, hát ez nem következik be, az emberek pedig szépen lassan kezdenek felocsúdni: fel kell készülni arra, hogy ez az állapot tartósnak bizonyul. Ez pedig sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint azt valaha gondolnánk. Elszabadul a káosz, felborul a társadalmi rend, közben pedig egy új politikai hatalom kezd kiépülni, és a szükségállapotra hivatkozva egyre kegyetlenebb döntéseket hoznak meg, miközben a nép egyre nagyobb nyomorba süllyed, egyre inkább elembertelenedik.
Érdekes könyv, amely sok gondolkodnivalót ad az olvasónak útravalóul, és még több kérdést vet fel – éppen ezért könyvklubok számára is remek közös olvasmány lehet, de egy ideális világban középiskolásoknak is tök jó irodalomórai téma lehetne.
SABAHATTIN ALI: MADONNA PRÉMKABÁTBAN
Sabahattin Ali könyve egy valódi gyöngyszem, ami fogta a kis lelkem, és darabjaira tépte a maga egyszerű igazságaival, líraiságával, nagyon is emberi karaktereivel, akik közel sem hibátlanok, de éppen ettől annyira szerethetőek. Tette ezt a legjobb értelemben (hogyan lehet jó értelemben széttépni egy lelket, nem tudom, de lehet!), úgy, hogy az utolsó oldal elolvasása után azonnal a kedvenceim közé került a regény, és miután a környezetemben mindenkire szépen sorban rátukmáltam, biztos, hogy előkelő helyet fog elfoglalni a polcomon, ahol gyakran rátévedhet a pillantásom, hogy újra és újra feleleveníthessem az olvasottakat.
A Madonna prémkabátban egy szerelemi történet - és mégis: sokkal több annál! Valójában egy nagyon különleges kapcsolat kialakulásába tekinthetünk bele két kivételes, mégis egészen egyszerű ember között, ami tele van szépséggel és fájdalommal.
A ’20-as évek Berlinjében járunk, ahol egy zárkózott török fiatalember próbálja megtalálni az élete célját, de többnyire csak sodródik a napokkal. Mászkál, ismerkedik a hely kínálta lehetőségekkel, egyik galériából a másikba vetődik, és így talál rá a prémkabátos Madonnára – a galéria falán. Ugyanis egy festmény. Egy festmény, amely annyira magával ragadja a férfit, mint még életében soha semmi, megrögzötté válik, felkutat róla mindent, aztán egy nap az élet elé sodorja a prémkabátos Madonnát a maga hús-vér valójában. A festmény ugyanis valójában egy önarckép egy fiatal művésztől… Innentől pedig nincs megállás, a lélek olyan mélységeibe pillanthatunk bele, amennyire talán saját magunkéba sem szoktunk.
A könyv ráébreszt az emberi lét kettősségére: arra a mérhetetlen fájdalomra, amely az embert elkísérheti élete során, és közben arra a csodára, amit maga az élet jelent. Gyönyörű és kegyetlen egyszerre. Roppant különleges.
HAN KANG: NEMES TEREMTMÉNYEK
Ránézel erre a kedves kis könyvre, és megállapítod, hogy milyen csodaszép, légies, szinte törékeny. Kézbe veszed, megcsodálod a különleges borítót: az apró madárkát a kék folttal, az őszi hangulatot árasztó finom kis ginkgo leveleket. Megfordítod, hogy elolvasd a hátulján található rövidke részletet - itt már kezded sejteni, hogy ez a regény talán mégsem annyira kedveske. Talán inkább az emberi kegyetlenkedések könyve, az ellentmondások, a fájdalom, a brutalitás könyve - és mégis annyira szép.
Belelapozol. Nehezen emészted, ugyanakkor csak úgy falod a sorokat, pedig néha szinte a rosszullét környékez a sok fájdalomtól, ami olykor egészen nyersen, máskor elképesztő líraisággal van tálalva. Attól még persze a kegyetlenség kegyetlenség marad, a fájdalom pedig fájdalom. Felfalja a lelked. Majd megsimogatja. Imádod, és közben látni sem bírod.
A szerző könyve az 1980-as években Dél-Koreában kitört diáklázadásnak állít emléket – egy olyan eseménynek, amelyről – holott egyes becslések szerint akár ezer áldozata is lehet – a legtöbb ember valószínűleg még csak nem is hallott, és amelyről a közvetlen érintettek is majd’ tíz évvel később mertek csak nyíltan beszélni (ez utóbbit a fordító, Kiss Marcell zseniális utószavából tudjuk meg, amelyet egyébként szerintem érdemes az elején elolvasni).
Hét rövidke fejezetet és egyúttal hét különböző nézőpontot kapunk, több mint 30 évet felölelve eme aprócska könyvben. A felépítésének köszönhetően pedig valóban igen pontos kép rajzolódik ki az eseményekről, és annak felfoghatatlan utóhatásairól. A teljes kép lassanként, töredékekből áll össze, és szinte minden aspektusát megismerjük, kezdve azzal, hogy miért alakult ki ez a helyzet, milyen volt átélni (vagy épp belehalni), milyen válogatott kínzásokat kellett elviselniük azoknak, akik börtönben végezték, és – szerintem a legérdekesebb rész – milyen felfoghatatlan következményekkel járt mindez, hogyan tett tönkre életeket.
ALICE WALKER: BÍBORSZÍN
Azt hiszem, erről a könyvről tényleg ódákat zenghetnék, mert minden egyes sorát imádtam - pedig nem volt egyszerű olvasni. Hogy mi ennek az oka?
Nem csupán az, hogy Alice Walker szándékosan durva nyelvezetet használt, hanem az is, hogy már az első oldalak után rájövünk, hogy bizony nagyon relatív az, hogy mi számít nehéz sorsnak. A regény ugyanis egy valóban rettentően kilátástalan élet csodájára világít rá, arra a közhelyre, amely mélyén mégis nagy igazság rejtőzik: mindig van remény.
A regény korábbi címe (Kedves Jóisten) utalás arra, hogy főszereplőnk, az iskolázatlan és kétségtelenül nehéz helyzetű fekete lány, Celie úgy érzi, hogy valakihez muszáj szólnia, valakinek muszáj mesélnie. Így hát a maga Jóistenéhez - akibe voltaképp bárkit beleláthatunk - szólnak sorai, amelyek naplószerűen mutatnak be lényegében egy egész életet, kislány korától elkezdve egészen idős hölgy koráig. Ennek köszönhetően figyelemmel kísérhetjük személyiségfejlődését – amely egyébként igazán figyelemreméltó.
Megindító, fájdalmas, sokszor durva – és mégis elképesztően szép. Egy csoda ez a könyv.
FÖLDES ANDRÁS: MIT TEGYÜNK, HA FEGYVERT FOGNAK RÁNK?
A könyv a menekültválság természetét próbálja felfedni, amelyet sok ember hajlamos egy kalap alá vonni, miközben rengeteg oldala van, megannyi motivációval, amelyet nem lehet egységesen kezelni, erre pedig remek rálátást kapunk a könyvnek köszönhetően.
Földes András tényleg bejárta azokat az országokat, amelyekről ír, nem csupán az íróasztala mögül akarja megmondani a tutit. Meg úgy egyáltalán: nem akarja megmondani a tutit, hanem beszámol a tapasztalatairól, és elmélkedik egy keveset a dolgokról, anélkül, hogy azt akarná sugallni, hogy nála lenne a bölcsek köve. Nem akarja az emberre erőltetni a saját véleményét (azzal együtt, hogy időnként nem rejti véka alá, de ez egyáltalán nem erőszakos), hanem objektív módon igyekszik bemutatni a jelenséget, miközben nem csupán gondolkozásra késztet, hanem arra is, hogy képzeljük bele magunkat különböző (valós) élethelyzetekbe.
Elmegyünk Koszovóba (és egy csomó érdekességet tudunk meg róla); átszökünk a szerb határon egy menekült csoporttal; megismerjük a török embercsempészek működését; Leszboszban egy furcsa, menekülttábort üzemeltető hippikolóniába csöppenünk; eljutunk Irakba; megnézzük, hogy mi közük van egymáshoz a terroristáknak és a buddhistáknak; Moszulban rájövünk arra is, hogy a háború egészen 21. századi formákat öltött, ahol a drónok nagyobb veszélyt jelentenek, mint a fegyveres támadók; megismerjük, hogy milyen a nők helyzete a közel-keleti háborúkban; részt veszünk egy civilek által üzemeltetett, menekültmentő hajó bevetésén; bemerészkedünk a gettók legmélyébe; Líbiában pedig azt is megtapasztaljuk, hogy a helyi kormánypropaganda milyen hihetetlen méreteket öltött.
Összességében tehát egy baromi klassz kis könyv, amit jó szívvel tudok ajánlani nem csak azoknak, akik érdeklődnek a háborús tudósítás vagy a menekültválság témája iránt, hanem az olyanoknak is, akiket abszolút hidegen hagy a téma. Bizony. Mert ez a könyv nem fog hidegen hagyni senkit, ebben szinte biztos vagyok.
CELESTE NG: KIS TÜZEK MINDENÜTT
A regény egyrészről baromi jól bemutatja a különböző életutakat, és arra is rámutat, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Saját értékítéleteink vannak, saját döntéseink, amelyeknek a súlyát nekünk kell cipelnünk életünk során. Miközben a különböző sorsok alakulásáról olvasunk, bennünk is számtalan kérdés merül fel – amely egyértelműen célja is Celeste Ngnek. Arra késztet minket, hogy álljunk meg, gondoljuk át az olvasottakat, és alkossunk véleményt.
A középpontban két egészen különböző család áll: egyfelől a művészlélek és örök vándor, Mia és tinédzser lánya, Pearl, valamint a tökéletes amerikai kertvárosi idillt megtestesítő Richardson família – természetesen sok (szám szerint 4) gyerekkel, újságíró anyával és ügyvéd apával. Shaker Heightsban járunk, Cleveland egyik különösen nyugodt kertvárosában, ahol gyakorlatilag mindent szigorúan szabályoznak - ez az ára, ha az amerikai álomhoz akar tartozni valaki -, kezdve azzal, hogy hány darab fa álljon a házak előtt, mekkorára nőhet meg a gyep, és milyen színűre lehet festeni egy házat. Ebbe a látszólagos idillbe érkezik meg Mia és Pearl, akik egyébként folyton úton vannak, ezúttal azonban azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek. A megérkezésük azonban olyan folyamatokat indít el (vagy a címre utalva úgy is mondhatnánk, olyan lángokat lobbant fel), amelyre senki nem volt felkészülve...
A Kis tüzek mindenütt egy fájdalmasan jól megírt, ijesztően életszerű lélektani regény, amely nem fél tabunak számító témákat feszegetni, és arra is rávesz, hogy átgondold magadban azt, hogy mitől anya egy anya, hol kezdődnek és érnek véget az „anyaság” határai, mikor indokolt kiszakítani egy gyereket a környezetéből, illetve vajon mindig létezhet-e megbocsátás, mindig jár-e második esély.
MICHEL BUSSI: FEKETE VÍZILILIOMOK
A Fekete vízililiomok egyértelműen kiemelkedik a tucatkrimik sorából, és valami egészen eredeti elegyet alkot, ami a maga kettősségével teremti meg a harmóniát. Bussi elképesztő precizitással nyúl az emberi lélekhez – mind a cselekmény, mind az olvasók szemszögéből.
Egyrészről lefest nekünk egy lenyűgőző, álomszerű francia falucskát, Givernyt, amely maga is olyan, mintha csak egy impresszionista festmény lenne, el nem tudjuk képzelni, hogy sötét dolgok történjenek itt. Márpedig történnek. És sötét dolgok alatt nem (csak) a bűntényeket értem, hanem a lélektani oldalt. Szereplőink ugyanis remekül felépített, komplex karakterek, akik amolyan franciásan melankólikus viselkedést mutatnak, és súlyos titkokat őriznek. Az egésznek a középpontjában az erős női karakterek állnak, de valójában a könyv legvégéig nem is sejtjük, hogy milyen elképesztően szövevényes az egész sztori.
A történet három különböző korú nőről szól, akik mind menekülni akarnak a festői francia falucskából. De vajon mi lehet az oka? És miért nem tudnak elmenni? Mindegyikük más problémával küzd – de valójában sokkal több közös van bennük, mint gondolnánk...
KAZUO ISHIGURO: NAPOK ROMJAI
Kazuo Ishiguro egy rendkívül finoman hangolt, végtelenül természetes módon eredeti lélekrajzot tár az olvasó elé. Könnyed, ám roppant kifinomult, visszafogott stílusa csak erősíti azt a fajta brutalitást – a szó nem hagyományos értelmében -, amely a regényből árad.
A könyv erőssége nem grandiózus cselekményében rejlik – ilyet ugyanis ne várjunk. Az egész nagyon szolid, kimért, méltóságos, pont úgy, ahogyan főszereplőnk, Mr. Stevens, a főkomornyik, akinek lelkébe némi bepillantást nyerünk, és akivel nem csak egy valóságos utazáson veszünk részt, hanem lélektani felfedezései során is mellette vagyunk. A kettő ugyanis kéz a kézben jár.
Stevens mondhatni már benne jár a korban, és egész élete során egyetlen dolognak élt: a hivatásának. Ezúttal azonban váratlan lehetősége – és indoka – adódik egy néhány napos magányos utazáshoz, amelynek eredeti célja az, hogy a kastély egykori házvezetőnőjét, Miss Kentont meglátogassa, és reményei szerint visszacsábítsa egykori munkahelyére. Az utazás során azonban azzal is szembesül, hogy most – tán életében először – igazán egyedül maradt a gondolataival, és kénytelen visszatekinteni az életére. A napok romjaira.
Mondhatjuk, hogy a regény egyfajta utazás nem csak Anglia csodálatos vidékein, hanem egyúttal a főkomornyik fejében-szívében-lelkében és a múltban is, ami egy rém érdekes elegyet alkot. A kiszolgáló személyzet valahogy mindig csak mellékszerepet kap az ember fejében – de mi van akkor, ha valóban nekik szenteljük minden figyelmünket? Mi bújik meg az engedelmesség álarca mögött?
JOHANNA SINISALO: A NAP MAGJA
2019 legmeglepőbb olvasmányának szavaztam meg Johanna Sinisalo, az úgynevezett weird irodalom egyik finn képviselőjének könyvét, amely egy utópiának is felfogható alternatív történelmi regény.
Bár maga a történet se rossz, de A Nap Magjának egyértelműen a háttérvilága a legérdekesebb része és fő értéke, amelyre simán lehetne egy nagyregényt is építeni, de így, viszonylag rövidebb kivitelben is elég ütős lett az eredmény.
Képzeljetek el ugyanis egy olyan világot, ahol a legveszélyesebb drognak a csilipaprika számít (a könyv címe is ehhez kapcsolódik). Ez amúgy annyira meghökkentő eleme a könyvnek, hogy az ember egy pillanatra le is fagy. Szóval igen: csilipaprika. Emellett tiltott a mobiltelefon, a számítógép, a kávé, az alkohol, meg még egy halom egyéb dolog, a hatalom pedig kőkeményen megfigyelés alatt tartja az embereket, hogy megfelelően viselkednek-e. Egyéb tekintetben azonban kifejezetten szabadszelleműnek is tűnhetne (de persze tudjuk, hogy nem az) ez a finnországi euszisztokrata berendezkedés, például teljesen rendben van, ha egy férfi (felhím) a nyílt utcán veti rá magát egy nőre (eloira), hiszen ebben a világban az egyik legfontosabb alapelv, hogy szex mindenkinek (mármint ’mindenki’ alatt elsősorban a férfiakat értik) alanyi jogon jár, mert a társadalmi jólét, az állampolgárok egészségének megőrzése mindenek felett áll.
A regény rengeteg napjainkban aktuális kérdéssel foglalkozik, mint például a családon belüli erőszak, az elnyomó rendszerek működése, elembertelenedés.
TAYARI JONES: EGY AMERIKAI HÁZASSÁG
Tayari Jones egy nagyonsokidézőjelbetett „szerelmi háromszög” történetét meséli el nekünk, amelyet végigkövetve remek képet kapunk az emberi természetről, arról a sok fájdalomról és túláradó boldogságról, amelyet a szerelem és a barátság adhat.
Egy fiatal, fekete házaspár, Celeste és Roy kapcsolatát ismerhetjük meg, akik között dúl a l’amour, ezerrel benne vannak abban a bizonyos rózsaszín köd fázisban – vagy ahogy Roy mondja: „kéken izzik” a szerelmük. Ekkor azonban váratlan dolog történik, amely alapjaiban rengeti meg egész életüket: Royt nemi erőszakkal vádolják meg, és tizenkét év börtönre ítélik.
A kérdés az, hogy vajon túlélhet-e a házasságuk egy ilyen megpróbáltatást?
Azonnal beszippantott a könyv, és nehezen tudtam letenni, holott néha úgy éreztem, mintha a regény kitépné a lelkem, és kissé megtaposná, mielőtt visszateszi a helyére. És mondom ezt a lehető legjobb értelemben.
TIMOTHY SNYDER: A ZSARNOKSÁGRÓL
A zsarnokságról egy rövidke kis kézikönyv - amelynek érdekessége, hogy Snyder állítólag mindössze egyetlen nap alatt írta meg a könyvét: nevezetesen Trump megválasztásának napján -, és amit szívem szerint boldog-boldogtalannak a kezébe nyomnék, hogy tessék szépen elolvasni, mert úgy gondolom, hogy az emberek jelentős része nem érzi át annak a mindannyiunkat érintő jelenségnek súlyát, amellyel Snyder foglalkozik a mindössze röpke 170 oldalas könyvében – amelyet mellesleg egy nyugisabb délután simán el lehet olvasni.
Snyder a 20. század történelméből kiragadott példákkal mutatja be az olvasónak, hogy mik a zsarnokság ismérvei, milyen formákban jelent ez meg a múltban, és mi mindent tehetünk, hogy észrevegyük, ha közelítünk hozzá, és hogyan kerülhetjük el. Ez ugyanis mindegyikünk felelőssége. Húsz leckére lebontva ismerhetjük meg a zsarnokság jellemzőit, a fejezetek főcímei után Snyder részletesebben kibontja a gondolatait, hogy pontosan mit ért a tanácsai és figyelmeztetései alatt, szemléletes példákat hoz, és gondolkodásra késztet.
Azzal együtt, hogy a professzor kifejezetten Amerikára vonatkoztatva írta meg tanulmányát, ez közel sem jelenti azt, hogy mindez csak Amerikára lenne igaz. Sőt. Ő Trumpból indult ki, de sajnos sok országban felfedezhetjük mi is a „helyi Trumpot”, akár a múltban, akár a jelenben kutakodunk.
ANNE CATHRINE BOMANN: AGATHE
Hogy mit kell tudni (az) Agatheról? Azt, hogy tele van szépséggel – és fájdalommal. Gördülékeny a stílusa – mégis emésztgetni kell. Túl rövidnek érezzük – mégsem kellene hosszabbnak lennie. Egyszerre szívderítő – és szívfacsaró. Egy könyv, tele kettősséggel.
Számtalan „nagy igazság” bújik meg a sorok között az élet törékenységéről, és legfőképp a magány zsigerig hatoló fájdalmáról. A könyv nagyon rövid, inkább csak egyfajta szösszenet. Mégis megfogott, de csak pillanatokra. Egy pillanatkép. Fájdalmas – de már el is illant. Különös és különleges.
De mit ad az olvasónak az Agathe? Az irodalom egyik szépsége, hogy mindannyiunknak mást... Számomra értéket adott, egy fájó, de szükséges „mesét”, ami maga a kendőzetlen valóság, az élet.
Az a nyers igazság, hogy álarcok és pajzsok ide vagy oda, emberek vagyunk, vágyunk egymás társaságára, tartozni akarunk valahova és valakihez. Kell az a bizonyosság, amelyet csak mások adhatnak meg: hogy valóban élünk.
SÁNDOR ERZSI: MEDDIG JÖSSZ
Mikor érdemes olvasni Sándor Erzsi könyvét?
Ha valami egészen egyedülálló hangulatú olvasmányélményt keresel.Ha vonzódsz a színházak világához.Ha igazán húsbavágó, mégis végtelenül egyszerű „nagy igazságokról” olvasnál.Ha voltál már szerelmes.Ha voltál már szerető.Vagy ha voltál már megcsalva.
A könyv sokkal mélyebb, mint azt gondolnánk, miközben mégis megmarad olvasmányos stílusa, nem csap át öncélú filozofálgatásba, viszont egy halom rétege van, amely csak arra vár, hogy szép fokozatosan lehámozzuk, hogy aztán ott álljon a maga pőre valójában az élet – ami, mint tudjuk tele van szépséggel és fájdalommal, a kettő pedig szükségképpen együtt jár.
Sándor Erzsi - lévén maga is hosszú éveken át volt színésznő – olyan alapos bepillantást enged az olvasónak a színházak világába, amely garantáltan lerombolja azt az idealizált képet, amit sokan felépítettünk magunkban.
LEÏLA SLIMANI: ALTATÓDAL
Az Altatódal egy pozitív értelemben meglehetősen nyomasztó és sötét lélekrajz egy francia dadáról, aki olyan mély sebeket hordoz magában, hogy ez elkerülhetetlenül súlyos következményekkel jár.
A regény egyébként a maga komorságával együtt is rettentően olvasmányos, pillanatok alatt beszippantja az embert, és csak úgy faljuk az oldalakat, mert nagyon szeretnénk megtudni, hogy vajon mi húzódhat Louise, a tökéletesnek tűnő dada máza mögött. Az ugyanis igen hamar – konkrétan az első oldalon – kiderül, hogy mi a sztori vége: a gyerekek halála.
Erős kezdés, egy ilyen nyitás után rém nehéz fenntartani a feszültséget és érdeklődést, a sztori pedig ehhez képest lassan bontakozik ki, de ez a lassú részletesség indokolt a lélekrajz szempontjából. Rétegenként bontjuk le a dada személyiségét, felfedezzük a múltját, igyekszünk megérteni, hogy vajon mikor, miért, és hol tört meg végzetesen ez a furcsa asszony.
MAJA LUNDE: HÓNŐVÉR
A Hónővér az a könyv, amelytől garantáltan a legszőrösebb szívű olvasók is (f)elolvadnak.
Maja Lunde csodálatosan illusztrált képeskönyvét nem nevezném gyerekkönyvnek, sokkal inkább érettebb tizenéveseknek és felnőtteknek szól. Gyász, barátság, család – ezeket a spoilermentes címszavakat emelném ki. Karácsonyi történet ugyan, de az ünnep inkább egyfajta keretet szolgáltat, és az esszenciája adja a történet mondanivalóját, amely kifejezetten mély. Annak ellenére, hogy a karácsonyi időszaknak már vége, érdemes most is elolvasni a könyvet, vagy már beszerezni jövőre, megígérem, hogy nem bánjátok meg.
BARABÁSI ALBERT-LÁSZLÓ: A KÉPLET
Barabási Albert-László - aki mellesleg egy nemzetközileg elismert kutató - abszolút tudományos szempontból, hálózatkutatási tapasztalatait segítségül hívva vizsgálja a siker jelenségét, azaz azt, hogy mitől válik valaki vagy valami sikeressé. És nem, nem (csak) azért, mert jobb a többségnél. A teljesítmény csupán egy a sikerfaktorok közül, ahogyan az sem garantálja a sikert, ha van egy tényleg baromi jó ötletünk, ami elviekben akár a következő Steve Jobsot csinálhatná belőlünk. Apropó, ha már Steve Jobs – vajon miért csak az ő neve jut eszünkbe, ha meghalljuk azt, hogy iPhone? Nos, többek között a Steve Jobs-jelenséget is vizsgálja a könyv, érdekes eredményekre jutva.
A képlet nem csupán a tudományos igényessége miatt figyelemreméltó, hanem azért is, mert ennek ellenére kifejezetten közérthető mindenki számára.
WILLIAM LANDAY: JACOB VÉDELMÉBEN
William Landay egy olyan elgondolkoztató lélektani - sőt megkockáztatom, kicsit talán szociológiainak is nevezhető - krimit tár a gyanútlan olvasó elé, amely jól bemutatja, hogy egy átlagos, jómódú amerikai család hétköznapjai hogyan bolydulhatnak fel szinte pillanatok alatt, s mindebbe nekik mennyire nincs beleszólásuk. Hogy siklanak félre életek úgy, hogy az ember bármennyire is szeretne - egyszerűen nem tud mit tenni. Úgy folyik ki a kezéből az irányítás, mintha csak víz lenne. Hogyan fordulnak át a barátok ellenségekké? És hogyan küzd meg mindezzel egyetlen család?
Megrázó.
HERMAN KOCH: A VACSORA
Tényleg nem tudtam, mire számítsak A vacsorától. Mi lesz ez? Egy krimi, egy thriller, egy szatíra, vagy valami egészen más? Befejezvén a könyvet még mindig nem egészen világos, hogy hogyan sorolhatnám be, ugyanis a könyv egyaránt tartalmaz mindezekre hajazó elemeket, mindemellett pedig erősen bírálja a társadalmunkat, valamint roppantul megosztó, és mondjuk úgy: politikailag nem éppen korrekt karaktereket helyez a középpontba.
A regény érdekessége, hogy lényegében mindössze egyetlen este – egy éttermi vacsora, gondoltátok volna? – történetét meséli el, közben időnként vissza-vissza ugrálva térben és időben, hol több évre, hol csak néhány hónapra visszamenőleg. Egyébként ez abszolút követhető, nem fogunk belezavarodni.
A könyv szociálisan rendkívül érzékeny témákkal foglalkozik - amelyeket éppen ezzel a korábbiakban már említett politikailag nem éppen korrekt tálalással tesz még hatásosabbá és erőteljesebbé. Ami egyeseknél biztosan kiveri a biztosítékot, de aki vevő az ilyesmire, annál szerintem telitalálat.
Koch egy zseni, ez számomra már nem is kérdés. Lehet őt imádni, lehet őt utálni, lehet akár a kettőt egyszerre is, de egy valamit nem lehet: szó nélkül elmenni mellette. Provokál, érzéseket vált ki. Rettentő ügyesen ötvözi a különböző elemeket, amivel eléri azt, hogy nagyon nehezen lehessen besorolni bárhova is, és élvezetes történetmeséléssel vegyíti a polgárpukkasztóbbnak nevezhető, fontos társadalmi kérdéseket, amelyeket előszeretettel állít regényei középpontjába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése