4 év, 40 könyv ✦ Gondolatébresztő olvasmányok, amelyeket nem érdemes kihagyni [1. rész]

Négy éve „született meg” a Tíz kicsi könyv, mint projekt ötlete, ezen a negyedik születésnapon pedig arra gondoltam, hogy összegyűjtök az elmúlt 4 évemből 40 olyan olvasmányt, amely valóban hozzátesz az emberhez. Az elmúlt években ugyanis jobbnál jobb könyveket olvastam el, és biztosan állíthatom, hogy a könyv nem más, mint terápia.

A célom az, hogy minél több ember ébredjen rá személyes tapasztalás útján erre az érzésre. Hogy minél szélesebb körben vélekedjenek úgy az emberek, hogy az olvasásnak ugyanúgy a mindennapjaink szerves részévé kéne válnia, mint a legalapvetőbb szükségleteinknek: az evésnek, ivásnak, alvásnak. Legyen hát alapszükséglet az olvasás is!

A posztot két részre szedtem, hogy ne legyen vállalhatatlanul hosszú (mondjuk így is az), így tehát alábbiakban az első 20 könyvet találjátok - rangsortól függetlenül.

DIANE SETTERFIELD: A TIZENHARMADIK TÖRTÉNET

Diane Setterfield regénye egy végtelenül kedves könyv, valódi mélységekkel, titkokkal, izgalmakkal, és mondanivalóval.

A fiatal könyvmoly és életrajzíró Margaret Lea szemén keresztül ismerhetjük meg egyrészt saját történetét, másrészt a népszerű, ám annál titokzatosabb, idős írónő, Vida Winter történetét is, aki felkéri a lányt, hogy menjen el hozzá, és hallgassa meg őt. Őszintén.

A tizenharmadik történet egyszerre családregény, lélektani könyv, történelmi, romantikus, és picit még bűnügyi is. Ezeket az összetevőket pedig az írónő csodás érzékkel adagolja, semmiből sincs túl sok, mindenből a megfelelő arányokat tette hozzá, ennek eredményeképp pedig egy igazán zseniális regény született, amelybe öröm belemerülni, és az ember alig várja, hogy újra és újra elolvashasson néhány oldalt. Ha csak öt perce van két megálló között, akkor is. Olvastatja magát, és közben érzi az ember, ahogy feltöltődik. Na, ez elég jó kis könyvnek hangzik, ugye?

ANTHONY CAPELLA: A KÁVÉK KÖLTŐJE

Első lépés: vegyünk egy csésze jóféle kávét (kukába az instant löttyökkel!), ízlelgessük-szaglásszuk meg alaposan, majd helyezzük magunkat kényelembe, és csak ezek után nyissuk ki a könyvet.

Londonban járunk a századforduló idején, ahol egy igazi ficsúr, Robert Wallis pénztelenül éli a nagyvilági életet, és nem vet meg semmit, ami kellően erkölcstelen. Mondhatnánk, szinte fürdik a hedonizmusban: kávéházból bordélyházba jár, és drága ruhákat halmoz fel, amelyeket nem engedhetne meg magának. Ám ő is tudja, hogy gondtalan napjai meg vannak számlálva. Ezt elkerülendő lesz aztán belőle „a kávék költője”.

A kávék költője stílusát tekintve (is) meglehetősen összetett: kalandregény, romantikus (sőt majdhogynem erotikus) regény, gasztroregény, valamint egyfajta fejlődés- és „sorsregény” egyben. Eleinte egészen könnyednek tűnik a könyv, mint egy habos latte, ám ahogy haladunk előre a történetben egyre súlyosbodik a témája, valamint a stílusa is, a végére pedig kapunk egy erős feketét, tej és cukor nélkül – és nem tudunk betelni vele.

MÁRAI SÁNDOR: AZ IGAZI

Az igazi egy elképesztően elgondolkodtató, brutálisan kijózanító, rendkívül mély lélektani regény.

Na de, gondoltam-e volna, hogy végül többet fog nekem tanítani életről, szerelemről, kapcsolatokról, mint bármilyen, kifejezetten ezekkel foglalkozó önfejlesztő-pszichológiai könyv? Nos, bár remek kritikákat hallottam a regényről, ezt még azért én sem gondoltam volna. Pedig így történt. És ezzel együtt: Márai könyvét mégsem ajánlanám mindenkinek és/vagy bármikor.

Na nem azért, mert ne szólna mindenkihez – viszont úgy gondolom, hogy az olvasás, mint élmény nem egyoldalú. Ahogy Márai is fogalmaz, nem csak a könyv ad az embernek, hanem nekünk is „adnunk” kell a könyvnek: nyitottságot, a mondanivalója befogadásának képességét. Az igazi pedig egész egyszerűen megköveteli, hogy kíméletlenül szembenézzünk magunkkal, az eddigi kapcsolatainkkal, és azzal is, hogy egyáltalán hogyan gondolkozunk a témáról. Megállapítható tehát, hogy ez egy rendkívül meghatározó olvasmány, de valóban elvárja, hogy az olvasó is megnyissa előtte a lelkét.

A könyv sokkal többről szól, mint egy szerelmi háromszögről: ez a könyv tényleg az életről szól, annak a sokoldalúságáról, igazságtalanságáról, fájdalmáról. Megállásra késztet. Nem csak lassításra, mint egy fekvőrendőr. Kőfalat húz eléd, és addig nem enged tovább, amíg nem vagy hajlandó szembenézni. Ha nem megy, nem baj, nem kell erőltetni, akkor nem most van itt az ideje. De komolyan gondolom, amikor azt mondom: egyszer eljön az ideje, el kell, hogy jöjjön az ideje.

PÉTERFY-NOVÁK ÉVA: EGYASSZONY

Péterfy-Novák Éva első könyve egy elképesztően megrázó igaz történet, amely fogja az ember szívét, kíméletlenül kitépi, és még jól meg is tapossa - mégis képtelenek vagyunk letenni. Teszi mindezt anélkül, hogy hatásvadász lenne vagy öncélúság vezérelné.

A könyv alapvetően a bántalmazás témája köré épül: szó van itt mind családon belüli erőszakról, mind arról, hogy maga a tágabb értelemben vett rendszer hogyan bántalmazza az egyént. Így néz ki a mai magyar valóság – kendőzetlenül.

Péterfy-Novák Éva története rendkívül megindító, ember legyen a talpán, akit nem visel meg a könyv, ugyanakkor mégis benne van a remény halovány sugara is, amelyből mindnyájan erőt meríthetünk.

RUTA SEPETYS: KALITKÁBA ZÁRT ÁLMOK

Bár a regény címe elsőre talán nem ezt sugallja, ez mégis egy nagyon különleges könyv. Sokáig csak pakolgattam ide-oda a polcomon, valahogy mindig más könyv után nyúltam. Azt gondoltam, hogy majd kapok egy talán túlságosan tiniregénybe hajló történetet, jópofa New Orleans-i hangulattal, meg kissé bugyutácska cselekménnyel. És ó, de előítéletes voltam! Ugyanis, mint kiderült, egy igazi drágakőre bukkantam. A sors iróniája, hogy még maga a könyv is megmondta: „Néha elindulunk egy úton úgy, hogy azt hisszük, egy irányba visz, és valahol egészen másutt kötünk ki. De ez jól van így. A lényeg, hogy elinduljunk.”

Ruta Sepetys fogta az összetevőket - New Orleans, ötvenes évek, bordélyházak, nyomor, kilátástalanság, - és valami nagyon is szerethetőt gyúrt belőlük.

Egyszerűen nem akartam kiszakadni ebből a sajátos világból, a könyv végén kissé nehéz szívvel vettem búcsút a szereplőktől.

Főszereplőnk Josie, egy tizenhét éves irodalomszerető lány, aki New Orleans zűrös francia negyedében él egy aprócska könyvesbolt feletti szobában. Eleve megbélyegzettként született, egy prostituált lányaként – aki igazán példamutató anyaként ott próbálja megkeseríteni lánya életét, ahol csak tudja - és egész életében ahhoz volt szokva, hogy az emberek a háta mögött sutyorognak, lenézik, és megvetik. Egyedül a „fogadott családja” fogadja őt el: a bordélyház-tulajdonos Willie, aki kívülről kemény, de mindig ott áll Josie mellett, ahogyan Kokszos, a bordély sofőrje, a könyvesbolt tulajdonosa és fia, Patrick, valamint a helyi autószerelő, Jesse is. Na és természetesen a regény során további szereplők kerülnek elő, akik valamilyen módon a lány életének részesei lesznek.

JESSIE BURTON: A BABAHÁZ ÚRNŐJE

Jessie Burton előtt mélyen meghajolok, ugyanis tökéletes precizitással ötvözte mindazt, amely egy igazán jó és emlékezetes könyvhöz elengedhetetlen.

Az írónő egyrészről érezhetően ért a témához, komolyan utánajárt a történelmi háttérnek, a kor jellegzetességeinek, így egyfajta ismeretterjesztést is kap az olvasó, mindemellett pedig rendkívül gördülékeny stílusával magával ragadja az embert, továbbá szerethető – ám közel sem tökéletes, ettől pedig nagyon életszerű – karaktereket alkotott, valamint kifejezetten érdekes miliőt varázsolt, amely a maga kissé sötét, és talán gótikusabb hangulatával egészen magába szippantja az embert. A magam részéről nem tudok belekötni, ez számomra így volt hibátlan.

A történet az 1680-as évek Amszterdamába repíti az olvasót, amikor is a fiatal, vidéki lány, Petronella Oortman megérkezik új otthonába, gazdag kereskedő férje mellé. Ezen a ponton azt gondolhatnánk, hogy egy sablonos romantikus történetet kapunk, na de kérem ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A történet ugyanis se nem sablonos, se nem romantikus, ezeket a hétköznapi jelzőket bőven meghaladja, és már-már bekategorizálhatatlan magasságokba emeli magát.

A könyv zsenialitása elsősorban nem a cselekményében rejlik - habár a magam részéről azt is imádtam -, ezek azonban inkább egyfajta keretet, mondjuk úgy „könnyebb emészthetőséget” biztosítanak az egyébként sokkal komolyabb és tágabb témáknak - amelyek bár különbözőek, alapjukat mindegyiknek a társadalmi előítéletek, a vallás és erkölcs nevében megvalósított túlkapások, valamint az emberi kicsinyesség és frusztrációk jelentik.

ALESSANDRO BARICCO: SELYEM

Ha egyetlen mondatban kéne összefoglalnom Alessandro Baricco könyvét, azt mondanám, hogy a Selyem egy különleges, minimalista hangulatregényke. Igen, fontos kiemelni, hogy nem regény, hanem regényke.

A 19. századi történet középpontjában a francia Hervé Joncour áll, aki selyemhernyókkal kereskedik, ennél fogva ideje egy jelentős részét utazással tölti, Japánban tartózkodása során pedig egy egészen szokatlan kultúrával ismerkedik meg, amely aztán az élete részévé válik. Másképp, mint gondolnánk.

Ez a könyv valóban olyan, mint a selyem. Ennek minden előnyével és (egészen kevéske) hátrányával. Végtelenül finom és nemes, ugyanakkor óvatosan kell hozzányúlnunk és gondos odafigyelést igényel, hogy meglássuk – sőt, inkább megérezzük – részleteiben a csodát, különben könnyen kicsusszan a kezünkből. Mert a Selyem csodája nem ordít az arcodba, nem fogod észrevenni és nem tudod értékelni, ha nem hangolod rá magad minden rezdülésére.

Nem csak a selyemhez hasonlíthatjuk a regényt, egy egyszerű kis ékszerdobozka is eszünkbe juthat róla, amely nem hivalkodó módon hívja fel magára a figyelmet, épp ellenkezőleg: annyira letisztult, aprócska, és mégis arányos, valójában az egyszerűségével ragadja meg a figyelmet, ettől válik igazán értékessé és felejthetetlenné.

DAVE EGGERS: A KÖR

Dave Eggers – mellesleg nem véletlenül többszörös díjnyertes író - A Körrel úgy alkotott valami hihetetlenül erőset, hogy közben valójában semmi különösebben újat nem mutatott, hanem szimplán a jól ismert, végtelenül nyomasztó orwelli világot helyezte egy még aktuálisabb, modernebb, agyondigitalizált, és mesterségesen (vagy azt is mondhatnám, megtévesztően) szabad környezetbe.

Amitől mégis ennyire ütős lehetett a könyv, az annak a kettősségének köszönhető, hogy egyszerre vázol fel egy steril módon aberrált, utópisztikus, végletekig modernizált világot, valamint nyújtja az elérhetőség aggasztó érzetét.

Amitől azt érezzük, hogy ez az önkéntes agybaj, tűnjön bármennyire is távolinak, mégis csupán karnyújtásnyira van tőlünk. Hogy szabad akaratunkból – módszeres agymosással kiegészítve – hajtjuk igába a fejünket, és tesszük mindezt abban a tökéletes meggyőződésünkben, hogy ez az abszolút szabadság, vagy, ahogy Eggers nevezi: a tökély. Így zárul be a Kör.

WILLIAM R. FORSTCHEN: EGY MÁSODPERCCEL KÉSŐBB

Képzeljük el, hogy mindössze három elektromágneses (azaz EMP) robbantás elég ahhoz, hogy egész Amerikát gyakorlatilag megbénítsa, pillanatok alatt visszarepítve ezáltal a sötét középkorba.

Ez nem fikció, csak azért, mert még nem történt meg.

Az EMP-robbanás lényege, hogy az ember számára nem érzékelhető, azonban az elektromos és elektronikus rendszereket teljesen kiégeti. Ez a mai világban beláthatatlan következményekkel járna – itt nem csak arról van szó, hogy nem tudunk telefonozni, tévét nézni, vagy számítógépezni.

William R. Forstchen posztapokaliptikus regényében ezt a szituációt vázolja fel. Méghozzá roppant hatásosan.

A történet egy kedves észak-karolinai kisvárosban játszódik, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, és családiasan élnek együtt. Főszereplőnk, John Matherson katonai múlttal rendelkező főiskolai professzor, aki felesége halála után egyedül neveli két lányát. Az élet nyugalmasan csordogál a városkában, igazán idilli, képeslapra illő módon, aztán egy nap történik valami. Biztosan csak átmeneti áramkimaradásról van szó, így senki nem ijed meg – eleinte.

Forstchen elképesztő hatásosan mutatja be, hogy mennyire hamar „elállatiasodik” az ember a túlélés reményében.

HERMAN KOCH: NYARALÓ ÚSZÓMEDENCÉVEL

Mi is tulajdonképpen a Nyaraló úszómedencével? Egy társadalomkritika? Egy családregény? Egy bűnügyi regény? Egy dráma? Egy thriller? Igazából egyik se, és valahogy mégis egyszerre mindegyik.

A Nyaraló úszómedencével mindenesetre igen érdekes koncepcióval foglalkozik. Beférkőzik az agytekervények közé, megfog, és nem enged egyhamar. Pedig tényleg, miről is van szó?

Főszereplőnk egy hétköznapi holland háziorvos-férj-családapa, Marc Schlosser, aki végtelenül lenézi betegeit, és már az első oldalakon eléri, hogy kifejezetten antipatikusnak találjam. Ugyanis eléggé hmm… hogy is mondjam, „bicskanyitogató” nézeteket vall. Végre! Már kezdtem unni a pozitív főhősöket. Szóval a doktor urat nem fogja túlzottan szívébe zárni az olvasó, Koch pedig nem is próbál meggyőzni minket arról, hogy változzon a benyomásunk. Eleinte biztosan nem.

Izgalmas, érdekes, elgondolkodtató – és sokszor elkeserítő – meglátások vetülnek fel már az elejétől kezdve, és Koch nem sajnálja ezt tőlünk a későbbiekben sem, egészen alaposan elmerül az emberi viselkedés gusztustalanságaiban. Lehet egyetérteni a szereplők felvetéseivel, cselekményeivel, nézeteivel, erkölcseivel, lehet elutasítani azokat, de kétségtelenül beleszövi magát az ember gondolataiba, és a gyanútlan olvasó – akár akarja, akár nem - elkezd gondolkozni az élet - gyakran igazságtalan(nak tűnő) – dolgain.

DAVID GROSSMAN: EGY LÓ BESÉTÁL A BÁRBA

Grossman regényét nem könnyű olvasni. No nem azért, mert bonyolult lenne a nyelvezete. És nem is azért, mert annyira nehéz lenne maga a cselekménye. A könyv rövid, egyszerű nyelvezetű, és világos. Néhány óra eseményét öleli fel: egy stand-up komikus előadását.

Igen ám, de ez az előadás közel sem az, amit várna az ember. Ez az előadás nem vicces. Tele van visszaemlékezéssel és fájdalommal. Furcsa és groteszk, amelyet eleinte nem tudunk hova tenni, de – a közönséghez hasonlóan – mégsem tudjuk elfordítani a fejünket. Egyre mélyebbre és mélyebbre süppedünk a mocsárban, mígnem már nincs visszaút. A történet nem ereszt: tudnunk kell, mi történt a komikussal.

Nem, kétségtelenül nem egy könnyed olvasmány. Nem az a könyv, amelyet jó érzés olvasni. Ennél fogva nem az a könyv, amit ajánlanék akkor, ha alapvetően is magunk alatt vagyunk. Nem, ehhez szükségeltetik kellő lelkierővel felvértezni magunkat, hogy legyen erőnk úgy szembenézni vele, ahogy azt a könyv megérdemli. Ha azonban végül benevezünk erre az "előadásra", akkor úgy fogunk kijönni, hogy a zsigereinkben érezzük, hogy többek lettünk általa.

PETER WOHLLEBEN: A FÁK TITKOS ÉLETE

Néha „találkozik” az ember olyan könyvekkel, amelyek után már nem tud többé ugyanúgy nézni bizonyos dolgokra. A fák titkos élete után pedig garantálom, hogy többet tényleg nem fogtok ugyanúgy nézni (vagy nem nézni) egy fára – legyen szó akár egy út mentén árválkodó példányról, akár egy komplett erdőről, akár csak egy lehullott falevélről. 

A Literatur Spiegel úgy fogalmaz a védőborító belső fülecskéjén, hogy ez a könyv egy „erdőhöz intézett szerelmi vallomás”, és ennél szebben és találóbban bizony én sem nyilatkozhatnék Peter Wohlleben német erdész könyvéről. A fák titkos élete egyike azon könyveknek, amelyek alapjaiban változtatják meg azt, hogy hogyan gondolkodunk a minket körülvevő természetről (nem csak a fákról). 

Wohlleben könyve azért egészen egyedülálló, mert egyrészről érződik rajta, hogy neki tényleg az erdő a mindene, másrészt ezt a lelkesedését képes a gyanútlan olvasóra is – legalább részben – átragasztani, harmadrészt pedig olyan stílusban mesél erről a különös és ismeretlen világról, az erdők és fák világáról, hogy azt nagyon is emberközelivé teszi. Lényegében leegyszerűsíti és közérthetővé teszi számunkra a biológiai folyamatokat, és bemutatja azt, hogy mindezt milyen emberi érzésnek lehetne megfeleltetni, így képesek vagyunk mi is érzékelni, hogy egy-egy fa adott esetben mit élhet át, egy-egy folyamat mit takar, miért történik, és milyen hatása lehet.

CELESTE NG: AMIT SOHASE MONDTAM EL

Néha az ember kezébe kerülnek olyan könyvek, amelyekről nagyjából az első oldal után érzi, hogy tényleg mesterművek. És néha – bár teljes mértékben elismeri ezeknek a zsenialitását – mégis kissé akadozva halad az olvasásukkal, hiába ragadja magával a téma és a hangulat. Egészen egyszerűen azért, mert a könyv maga annyira tömény és erős, hogy nem lehet másként fogyasztani, mint részletekben. Tudjátok, mint a feleseket – részletekben adagolva, hogy ne üssön ki. Na, nekem valami hasonló élményt nyújtott az Amit sohase mondtam el.

A regény középpontjában egy halott kínai-amerikai tinédzser lány, Lydia áll – méghozzá meglehetősen sokféle értelemben. A ’70-es években játszódó történet során ugyanis megismerünk szemelvényeket családjának életéből akkorról, amikor még meg sem született, amikor még életben volt, illetve azt követően is, méghozzá a Lee család minden tagjának nézőpontján keresztül. Iszonyat érdekes megfigyelni egy frusztrált család belső működését, a (nem létező) kommunikációt, a félelmeik sokszor csalóka kivetüléseit, azt, hogy mi hajtja őket, mik a céljaik, kinek akarnak megfelelni - és mekkora fájdalmas katyvasz kerekedik mindebből.

A könyv rendkívül összetett, érdekes, és súlyos: egyfelől családi jellemrajz, másfelől, ha nagyon szeretnénk, akkor még thrillerre utaló jegyeket is felfedezhetünk benne minimálisan, bár ez elenyésző. Legfőképp azonban egy tragédia – a szó klasszikus és kissé elvonatkoztatott értelmében is. Tragédia egy lány halála miatt, és tragédia egy egész család miatt, amelyet végső soron a társadalmi beidegződések hajszoltak bele a kilátástalanságba. Itt már csak az a kérdés: Lydiát már semmi nem hozza vissza, de a család számára vajon van még innen kiút?

RENA OLSEN: EGY SZÓT SE SZÓLJ

A könyv egy fiatal nő - akit nevezzünk most Clara Lawson-nak – életét mutatja be, aki csak saját maga számára él átlagosan. Ő ugyanis egy egészen különleges világban nőtt fel, számára a gyermekkereskedelem és a prostitúció teljesen normális. Clara egy olyan nő, akinek tényleg meggyőződése, hogy helyes és boldog életet él, amíg egy nap rá nem szakad a valóság, és szembe kell néznie azzal, hogy amit eddig feketének gondolt, valójában fehér, és megannyi bűn szárad a lelkén.

A gyermekkereskedelem szövevényes rendszerébe egészen alapos bepillantást kap az olvasó, és megismerhetjük azokat az embereket is, akik mindezt irányítják. Rá kell jönnünk, hogy az, akit velejéig romlottnak gondolunk sem velejéig romlott, létezik emberi oldala is, ezáltal pedig folyamatosan váltakoznak bennünk az érzések: hol gyűlöljük az illetőt, hol megvetjük, hol pedig egyenesen megsajnáljuk. Kifejezetten szeretem, amikor egy író nem akarja a szánkba rágni, mint egy rossz mesénél, hogy ő itten gonosz, ő meg itten jó, mert egész egyszerűen nem ilyen fekete-fehér az élet. 

JESSIE BURTON: MÚZSA

Burton könyveit nem épp a könnyedség jellemzi: A súlyos témák nem hiányozhatnak, a környezet és a miliő pedig ezúttal is - amellett, hogy meglehetősen kegyetlen -, mégis egészen álomszerűen csodálatos. Az írói stílusnak hála annyira élénken látom magam előtt a történéseket és a környezetet, mintha én magam is ott lennék.

Egyszerre két szálon fut a cselekmény, különböző időkben, különböző helyszíneken. A ’60-as évek második felének Londonjában a fekete bevándorló lány, Odelle szemszögéből ismerjük meg a történéseket, aki – dacára annak, hogy a rasszizmus elképesztően megnehezíti a dolgát – állást kap egy menő galériában. Odelle-nek az írás a szenvedélye, de emellett megismeri a festészetnek egy egészen érdekes világát, amely sötét titkokat rejt. Aztán egy ugrással a ’30-as évek Spanyolországa tárul szemünk elé, méghozzá egy aprócska falu aprócska családjának nem mindennapi mindennapjai, amely azonban idilliből kegyetlenné vált, köszönhetően többek között a kitörő háborúnak (is). 

Na és mi köti össze a két különböző helyszínt és a két különböző időszakot? Természetesen egy festmény. Egy festmény, amely sokkal több annál, mint amit az ember belelát, egy festmény, amely tele van titkokkal, fájdalommal, és komplett élettörténetekkel. 

SARAH WINMAN: BÁDOGEMBER

Sok mindenre számítottam a Bádogembertől, de arra nem, amit végül kaptam. Nagyon nehéz szavakkal kifejezni, hogy mi mindent adott a regény - mindenesetre túlcsorduló érzelmeket, fájdalmat, és gyönyörűséget biztosan.

A könyv az élet törékenységéről szól, arról, hogy mennyi kárt okozhat, hogyha a látszatnak élünk, ha társadalmi normákba akarjuk belekényszeríteni magunkat. Arról, hogy érzelmeinket elnyomva az egész életünket egyfajta börtönben töltjük, arról, hogy mennyi nehézséggel jár a barátság és a szerelem, de ugyanakkor arról is, hogy bár önmagunk és érzéseink felfedése biztosan fájdalommal jár ugyan, mégis ez a fájdalom az élet természetes velejárója, amelyet elnyomhatunk ugyan, de azzal visszafordíthatatlan károkat okozunk. Arról, hogy mennyire különbözőek lehetnek az emberi kapcsolatok, és arról, hogy mindez mennyire szép és kegyetlen lehet egyszerre.

A történetet is belengi egyfajta titokzatosság, a ki nem mondott gondolatok árnyéka, az elnyomott érzések frusztrációja, a be nem teljesült vágyak keserűsége. Ellis, Michael, Annie – három különböző karakter, három különböző, de mégis hasonló vágy, akiknek tragikus sorsa úgy fonódik össze, ahogy azt valójában talán ők maguk sem igazán értik, inkább csak zsigerileg érzik.

Üljetek le, olvassátok el, fogadjátok be, aztán elmélkedjetek az életen, azon az egyszerre csodálatos és rémisztő dolgon, ami értelmet ad a mindennapoknak.

COLSON WHITEHEAD: A FÖLD ALATTI VASÚT

Ez a könyv kőkemény. Ebben a témában pedig azt hiszem, nem is szabad finomkodni.

Kell, hogy a maga nyers valójában érzékeljük, hogy miről van szó, hiszen csak így tudjuk elkezdeni valamennyire megérteni, hogy az elnyomás bármilyen fajtája milyen elképesztően képes megnyomorítani nem pusztán az egyént, hanem magát a társadalmat is.

Kell, hogy befogadjuk a fájdalom érzékletes leírásait ahhoz, hogy érezzük, felelősséggel tartozunk azért, ahogy bánunk embertársainkkal, és azért, hogy okuljunk a történelemből.

Kell, hogy képesek legyünk mérgesek lenni, amikor elképesztő mértékű igazságtalansággal és brutalitással szembesülünk.

Kell, hogy ezeket érezzük, mert ettől leszünk emberek.

Colson Whitehead az 1800-as évek Amerikájába kalauzolja az olvasót, ahol nem csak a feketék megpróbáltatásait ismerhetjük meg, hanem némi politikai színezetet is kap a dolog: hiszen vaskalapos rabszolgatartó ültetvényesek és abolicionista (azaz rabszolgaság-ellenes) mozgalmak feszülnek egymásnak, és csapnak össze rendszeresen – mentális és fizikai értelemben egyaránt.

A könyv a fiatal lány, Cora életét kíséri figyelemmel, aki egy különösen kegyetlen gyapotültetvényen kezdi életét, majd a lehetetlennek tűnő szökés gondolata fészkeli be magát a fejébe – hogy aztán szembesüljön azzal, hogy az élet megpróbáltatásai mindenhol utolérik.

TASMINA PERRY: A LÁNYKÉRÉS

Ó, mekkora tévedésben van az, aki a cím és a borító alapján egy tucat romantikus regényre számít. Na, én is pontosan ekkora tévedésben voltam, amíg bele nem kezdtem a könyvbe. A lánykérés ugyanis egy meglepő módon mindenféle nyálasságot nélkülöző, olvasmányos, szívszorítóan szép, ugyanakkor fájdalmas történet a jelen és a múlt összefonódásáról, szerelemről, és magáról az életről.

Csodálatos történet, amelynek szerintem sem a borítója, sem a címe nem adja vissza, hogy micsoda értékeket rejt.

CHRISTELLE DABOS: A TÜKÖRJÁRÓ-SOROZAT

Ha még nem ismernétek Christelle Dabos ellenállhatatlan könyvsorozatát – amelynek itthon eddig három része jelent meg (A tél jegyesei, Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban, Bábel emlékezete) -, ki ne hagyjátok, mert szó szerint cs-o-d-á-l-a-t-o-s: elvarázsol, beszippant, magával ragad. Dabos egy elképesztően kreatív és eredeti világot alkotott, amire ráfoghatjuk, hogy ifjúsági meg azt is, hogy fantasy, de valójában ezeket a besorolásokat mind meghaladja, és az olyan szkeptikusok szívébe is simán belopja magát, mint amilyen én is vagyok, akit amúgy az előbbiekben említett egyik műfaj sem hoz lázba. Sőt.

Ha hangulatokban gondolkozom, akkor leginkább talán az Incarceronhoz hasonlíthatnám, de emlékeztet némileg Az Ékkő, vagy a Hervadás világára is - csak sokkal élvezhetőbb és kreatívabb kiadásban -, némi Harry Potteres beütéssel. Összességében azonban tényleg egy kifejezetten izgalmas és új dolgot kapunk, amire azt kell mondjam, abszolút jogosan nyert több irodalmi díjat.

JIM CRACE: AZ UTOLSÓ ARATÁS

Az utolsó aratás tipikusan az a könyv, amelyről kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy igazán zseniális, könnyedén elismerhetjük, hogy komoly értékkel bír – ugyanakkor mégis nehéz szeretni. Mert nagyon súlyos, komor, és nehézkesen hömpölyög. Ezzel együtt azt gondolom: nem érdemes kihagyni.

A regényben némileg A salemi boszorkányok hangulata köszön vissza, megfűszerezve egy csöpp Falu fílinggel (nem csak azért, mert egy faluban játszódik), ugyanakkor mégis rettentően eredeti, amit nehéz is szavakba önteni. Bár a cselekménye is meghatározó, mégis talán az atmoszféra az, ami igazán megfogja az embert. Úgy érezzük, mintha a regény szó szerint ránk telepedne, és nem enged – de valahol nem is bánjuk, mert tudni akarjuk, hogy mi lesz ebből. Aztán fellélegzünk, amikor véget ér.

Egyébként magáról a sztoriról nem lehet pontosan tudni, hogy mikor játszódik, annyi sejthető, hogy a 16-17. század környékén, egy névtelen angol falucskában. Alapvetően az ilyen kis közösségek működésébe enged remek bepillantást, amely koránt sem olyan idilli, mint gondolnánk, és hamar kiderül, hogy amint picit megbolygatják a falu életét, kiugranak a mumusok a szekrényből, és a leggusztustalanabb húzásoktól sem riadnak vissza az emberek. Érdekes megfigyelni, hogy lélektanilag mennyire – már-már fájdalmasan – helyén van a történet: Crace nem akar rajta szépíteni, de feleslegesen hatásvadász elemeket sem alkalmaz, hanem a maga nyers valójában tálalja nekünk a történéseket és emberi reakciókat.

➯ Még több könyves tartalomért kövess INSTAGRAMon és FACEBOOKon is! 😊