„Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni” ✦ Alessandro Baricco - Selyem

Ha egyetlen mondatban kéne összefoglalnom Alessandro Baricco könyvét, azt mondanám, hogy a Selyem egy különleges, minimalista hangulatregényke. Igen, fontos kiemelni, hogy nem regény, hanem regényke.

Már régóta kerülgettem a könyvet, de – ki tudja miért? - valahogy csak nem akart sorra kerülni, így úgy döntöttem, hogy a szeptemberi #olvassunktöbbalapművet, avagy 1001 könyv kihívás témájául választom, és elmondhatatlanul örülök, hogy így alakult.

Mert ez a könyv valóban olyan, mint a selyem. Ennek minden előnyével és (egészen kevéske) hátrányával. Végtelenül finom és nemes, ugyanakkor óvatosan kell hozzányúlnunk és gondos odafigyelést igényel, hogy meglássuk – sőt, inkább megérezzük – részleteiben a csodát, különben könnyen kicsusszan a kezünkből. Mert a Selyem csodája nem ordít az arcodba, nem fogod észrevenni és nem tudod értékelni, ha nem hangolod rá magad minden rezdülésére.

Igaz ugyan, hogy a könyv rövidke – mindössze néhány óra alatt elolvasható -, ennek ellenére a történet valóban az emberrel marad. Én most, az értékelésem írásakor már egy ideje befejeztem a könyvet, és mégis gyakran eszembe jut. (És nem csak azért, hogy írjam már meg az értékelést..)

Egészen különleges darab, amelyhez hasonlóval korábban nem találkoztam – de még nagyon szeretnék. És talán éppen emiatt rettentően nehéz szavakba önteni, mert ez a könyv valójában sokkal inkább benyomás töredékek összessége, és valahogy mégis egy kerek egészet alkot. Valóban egészen különleges, de mégsem válik elvonttá.

 A 19. századi történet középpontjában a francia Hervé Joncour áll, aki selyemhernyókkal kereskedik, ennél fogva ideje egy jelentős részét utazással tölti, Japánban tartózkodása során pedig egy egészen szokatlan kultúrával ismerkedik meg, amely aztán az élete részévé válik. Másképp, mint gondolnánk.

Nem csak a selyemhez hasonlíthatjuk a könyvet, egy egyszerű kis ékszerdobozka is eszünkbe juthat róla, amely nem hivalkodó módon hívja fel magára a figyelmet, épp ellenkezőleg: annyira letisztult, aprócska, és mégis arányos, valójában az egyszerűségével ragadja meg a figyelmet, ettől válik igazán értékessé és felejthetetlenné.

Nagyon jól esett (ha csak rövid időre is) elmerülni ebben az utánozhatatlan, némileg keleties hangulatú, de valójában semmihez sem fogható atmoszférában. Kimozdított a komfortzónámból, valami újat adott, és – kedvenc szavammal élve – elgondolkoztatott. Méghozzá úgy, ahogy nem vártam volna.

„Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni.”

4.5/5